Bach és Glass. Barokk és minimalista. Világi és spirituális. A többévszázados ugrás és a stílusbeli különbségek miatt elsőre kibékíthetetlennek tűnő ellentétek nagyon is vonzzák egymást. Bach nem szívesen kirándult számára túl könnyed vagy komolytalan műfajok irányába, de ha mégis, ügyelt rá, hogy a partitúra a felszín alatt mindig tartogasson olyan összefüggéseket, rendszereket, mélységeket, amelyek méltó helyre emelik az adott darabot az életműben. Valami hasonló a lényege Glass zenéjének is, aki minimalista eszközökkel is képes megragadni az élet legnagyobb kérdéseit. Bach táncszvitje után Glass a 19. századi indiai guru, Srí Rámakrisna szenvedéseit bemutató nagyszabású oratóriuma kerül a Budapesti Fesztiválzenekar műsorára. Az eddig csak amerikai színpadokon megszólaló darab első ízben hallható Európában.

Bach utolsó zenekari szvitje igazi nyitánynak való darab, a szerző sem véletlenül nevezte Ouverture-nek a teljes művet. Az első tétel hagyományosan a francia operanyitány pontozott ritmusait és fenséges hangulatát idézi – némi olaszos fűszerezéssel. A kor divatjához illően ezt stilizált táncok sora követi, elsőként két bourrée: a vidám és a titokzatos tánc egymást váltogatva egy tételt alkot. Utána a francia paraszttáncok világát őrző gavotte szól, amely az egykorú leírás szerint „olyan örömöt fejez ki, amely sohasem veszíti el az önkontrollt”. A szinte kötelező menüettpár után rendhagyóan nem tánctétel, hanem lendületes, de egyúttal ünnepélyes réjouissance zárja a vonósokra, oboákra, trombitákra, timpanikra és continuóra írt művet.

Philip Glass több mint fél évszázada találkozott először Srí Rámakrisna evangéliumának szövegével. „Mintha az indiai kultúra és spiritualitás alvó óriása – az ókori világ egyik legjelentősebb kultúrája – újraéledt és erőre kapott volna, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a modern időkben” – írta a szerző a szent vezető jelentőségéről. Az Indiát többször megjárt, az ottani hagyományokról és kultúráról sokat tanuló Glass 2006-ban fejezte be a Kalkutta környékén Káli istennő kultuszát szolgáló bengáli misztikus előtt tisztelgő oratóriumát. Rámakrisna utolsó hónapjait a torokrák elviselhetetlen fájdalma és a fájdalmon való felülemelkedés határozta meg. Az ezt elbeszélő, az eredeti evangéliumi szöveg angol fordításán alapuló mű párbeszédekből áll. Megjelenik a jógi felesége, Sarada Devi (szoprán), tanítványa, M (igazi nevén: Mahendranath Gupta, basszbariton) és kezelőorvosa, Dr. Sarkar (basszus) is, Rámakrisnát pedig egy teljes vegyeskar személyesíti meg. Az oratóriumban Glass egy orgona regisztereiként használja a zenekari szólamokat. Motívumai hol keleties monoton nyugalmat árasztanak, hol érzékenyen reagálnak a szöveg tartalmára, legyen szó hurrikánról, vagy szél táncoltatta levelekről. Ahogy az ősbemutató egyik kórustagja fogalmazott: „Ez egy mélyen spirituális mű, amely remélem, hogy hosszú távon megtalálja közönségét a klasszikus repertoárban”