Nagyzenekari koncert: Saint-Saëns, Csajkovszkij

Saint-Saëns legnépszerűbb hegedűversenyével és Csajkovszkij saját véleménye szerint legjobban sikerült szimfonikus művével tér vissza a Fesztiválzenekar élére a spanyol dirigens, Jaime Martín, akinek a The Telegraph kritikusa szerint „a zene iránti ragályos lelkesedése zenekarhoz és közönséghez egyaránt utat talál”. A koncerten fennáll a dallamtapadás veszélye, hiszen mindkét zeneszerző híres fülbemászó melódiáiról, szenvedélyes frázisairól és formai szokásokat felülíró érzelmeiről. A Saint-Saëns által Pablo de Sarasate számára komponált hegedűversenyt japán virtuóz szólaltatja meg: a Nemzetközi Csajkovszkij Verseny történetének legfiatalabb győztesét, Akiko Suwanait legutóbb 2022-ben hallhatta a BFZ közönsége, akkor éppen Csajkovszkij hegedűversenyében.

Sokan kritizálják Saint-Saëns-t, amiért nem tartott lépést Debussy és Ravel zenei újításaival. Amiért kényelmesen érezte magát a 19. századi tradíciókban, és inkább a dallamosságot helyezte előtérbe. Pedig az életmű minden, csak nem unalmas, konzervatív vagy megúszós: a francia szerző hihetetlenül frappánsan dobta fel a hagyományos formákat, és egészen színes, izgalmas harmóniai nyelvet dolgozott ki. 1880-as 3. hegedűversenye is látszólag követi a megszokott háromtételességet, de tele van meglepetésekkel. A nyitótételben elmarad a zenekari bevezető, mindössze néhány halkan dübörgő akkord vezeti be a szólista drámai, vágyakozást és keresgélést kifejező első témáját. Hiányzik a kadencia is, hiszen a hegedűs elég lehetőséget kap a tétel során technikai tudásának kifejezésére. A virtuozitás ugyanakkor finom líraisággal párosul, és a két pólus inkább egyszerre, semmint ellentétként van jelen a mű folyamán. A 6/8-ban ringó, barcarolaszerű lassú tétel váratlan hangnemben szólal meg, a hegedű és a fúvósok körbejárják egymást, a szólista klarinéttal való duója, vagyis a tétel zárása pedig a szerző mesteri hangszerelésének bizonyítéka. A terjedelmes, összetett finálét rendhagyó módon a hegedű drámai, recitativoszerű lassú bevezetője nyitja, majd hol cigányos, hol áhítatos zenéken keresztül jutunk el a monumentális és ragyogó végkifejletig.

Öt évvel később, ugyancsak h-mollban íródott Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája. A szerző Balakirev hosszas győzködésének hatására kezdett foglalkozni Vlagyimir Sztaszov programjával, amely Byron drámai költeményéből készült. „Úgy illik Önre, mint a kesztyű” – mondta pár évvel fiatalabb kollégájának Balakirev, aki nemcsak végtelenül rámenős, de ugyanennyire kritikus is volt Csajkovszkijjal. Ő, a tőle megszokott bizonytalansággal, hol gyűlölte saját művét, hol odavolt érte. Tisztában volt vele, hogy terjedelme miatt a szimfóniát ritkán adják majd elő, ezért egyrészt ingyen adta oda kiadójának a partitúrát, másrészt azt tervezte, hogy megsemmisít három tételt, és az elsőből farag majd szimfonikus költeményt. Végül maradt a négytételes forma. Az elsőben a lefelé hajló motívummal ábrázolt Manfréd megérkezik Svájcba. A tépelődő, szenvedő hős zenéjét szerelme, Astarte lágy portréja váltja. A scherzóban, amely a tündérzenék jellemző műfaja, Manfréd alpesi tündérekkel találkozik egy szivárvány alatt. A rövid témákból építkező tétel egyszerre kedves, tréfás, piszkálódó és játékos. A 6/8-os pasztorális lassú tétel az alpesi vadászok békés életét mutatja be, a hős és a pokol viadalát megjelenítő fúgát is magában foglaló terjedelmes finálét pedig ekképp írja le a szerző: „Manfréd megjelenik Ariman föld alatti palotájában. A bacchanália során feltűnik Astarte árnya, aki földi szenvedéseinek végét jövendöli meg. Manfréd halála.”