Vicenzai Operafesztivál: Franz Schubert és az Osztrák–Magyar Monarchia zenéje

Egy Schubert-szimfónia tételei és az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek zenéi – rendhagyó koncerttel tér vissza Vicenzába Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Az osztrák szerző talán legnépszerűbb ifjúkori zenekari műve, az 5. szimfónia tételeit erdélyi, zsidó és szerb népzene, valamint Mozarton, Dvořákon és Liszten keresztül osztrák, cseh és magyar folklór tagolja – a zenekar kiválóságainak és az együttes vendégművészeinek tolmácsolásában. Izgalmas népi lüktetések vegyülnek klasszikus formákkal, zsigeri dallamok tökéletesre csiszolt melódiákkal. Cimbalom, furulya, tambura és harmonika, valamint a „csodálatosan fényes hangú és magával ragadó” Olivia Vermeulen és a „könnyed, lebegő énekhangú” Mirella Hagen váltja a zenekari hangzást, miközben minden a tánc és az élet örömét hirdeti.

1812-re Beethoven készen volt nyolc szimfóniájával, így érthető, hogy a műfajhoz először 1813-ban hozzáfogó Schubert erősen elődje hatása alatt állt. (Mint mindenki, aki Beethoven után szándékozott szimfóniát írni.) Három évvel később keletkezett 5. szimfóniája az első jele a beethoveni árnyékból történő kilépésnek. A tizenkilenc éves Schubert nem igyekszik versenyezni, megfelelni, utánozni, csupán engedi, hogy kiszaladjon kezei alól, ami eszébe jut. És közben megengedi magának, hogy Beethoven helyett ezúttal inkább Haydn és Mozart stílusát vegye alapul. Az eredmény egy hagyományos formájú, ám végtelenül könnyed, légies szimfónia, ami különös felüdülés a „tragikus” becenevű 4. szimfónia után. A darab – elsősorban a fúvósok terén – visszafogott apparátusra készült.

A nyitó tétel mellőz bárminemű lassú, drámai bevezetést, helyette szinte azonnal felvillantja főtémáját. A Schubertre jellemző kromatikus fordulatok hol különleges akkordokat, hol állandó mozgást idéznek elő. Éneklő lassú tétel következik, amely olykor zenei sóhajtásokig szélesedik. A g-moll menüett – amely egyesek szerint tisztelgés Mozart és az ő g-moll szimfóniája előtt – mintha csak valódi talpalávaló lenne, a felemelkedések és földre érkezések könnyed játéka. A művet lendületes és vidám, optimista és váratlan fordulatokban gazdag finálé zárja.

A Schubert-tételek előtt a koncertet bonchidai dallamok nyitják. Az autentikus, aszimmetrikus ritmikájú népzenét az együttes három tagja szólaltatja meg: Kádár István hegedül, a kürtös Szabó András brácsázik, Fejérvári Zsolt nagybőgőzik, és hozzájuk csatlakozik Lisztes Jenő cimbalomművész, aki nemcsak meghódította a Carnegie Hall, a Musikverein és a BFZ-vel együtt a BBC Proms közönségét, de dolgozott a legendás Hans Zimmerrel is. A szimfónia első tétele után Ács Ákos klarinétművész ad betekintést a klezmer vidám oldalába, a második tételt követően pedig a délszláv népzene ápolásáért sokat tevő Eredics család játszik szerb dallamokat.

A szünet után Mozart 1789-ben írt német táncai nyitják a félidőt. Mozart ezeket a tételeket nem a koncertterem, hanem egy prágai bál, vagyis tényleges táncosok számára komponálta. Itt ér össze népzene, könnyűzene és klasszikus zene, és ez folyik aztán át a másik tipikus tánczenébe, Schubert menüettjébe. A táncokat duettek követik: Dvořák számos morva népzenéből merítő darabja közül ezúttal három kettős hangzik el két nemzetközi kiválóság előadásában.

A koncertet a leghíresebb magyar rapszódia zárja a Lisztet megihlető városi cigányzene jellegzetes hangszerével, a cimbalommal kiegészülve. Mint a többi rapszódia, a cisz-moll is a csárdás táncszerkezetét követi: komoly, sőt drámai hangvételű „lassan” után energikus és virtuóz „friska”, vagyis frisscsárdás következik.