Nagyzenekari koncert: Ligeti, Ginastera, Nielsen

Kontinenseken átívelő műsorral érkezik a 20–21. századi zene Grammy-díjas nagykövete. David Robertson nemcsak híresen jó hangulatot teremt maga és a vele dolgozó zenekarok között, nem csupán magas fokú muzikalitásával és letisztult mozdulataival varázsolja el közönségét, de mindig ötletes, kalandos, izgalmas programokat állít össze. A Juilliard School karmestertanszékének vezetője Ligeti diákéveinek rövid, de tanulságos és szórakoztató darabjával nyitja koncertjét, majd a hárfairodalom egyik legjátszottabb koncertjével, az argentin Ginastera Hárfaversenyével zárja az első félidőt. „A nüanszok megszólaltatásának mestere” – írja az est szólistájáról, Xavier de Maistre-ről a Gramophone. A hangversenyt szimfóniába öntött hősies küzdelem zárja Nielsen módra.

2023 őszén David Robertson elsőként mutatta be Amerikában Ligeti György Mifiso la sodo című kamarazenekarra írt darabját. A karmester nagyon szórakoztatónak találta a művet, amelyben felbukkannak olyan részletek, amelyek később az érett szerző védjegyeivé váltak. Meglátása szerint Ligeti olyan dolgokat járt körül képzeletben, amelyek akkoriban még egyáltalán nem léteztek a zenében. A zeneakadémiai évei alatt, 1948-ban komponált, majd három évvel később átdolgozott Mifiso la sodo tele van virtuóz díszítéssel, játékos hangsúllyal és apró zenei poénnal. A cím maga is szójáték, hiszen Ligeti szolmizációs hangokból alkotott nem létező olasz kifejezést.

„Szubjektív nacionalizmus” – így nevezte Alberto Ginastera azt az alkotói periódusát, amelyben 1956-os hárfaversenye is született. A népi hagyományok közvetlenebb felhasználása után és a szerializmushoz való csatlakozás előtt a szerző egy ideig a népzenei elemek és a kortárs zenei nyelvezet összeházasításával kísérletezett. A szólóhangszer kiválasztása érthető: a hárfa az argentin folk fontos hangszere, ráadásul egy szimfonikus zenekarban a hárfa hasonlít leginkább az ikonikus argentin gitár hangjára. A versenymű első és harmadik tétele az argentin marhapásztorok, a gauchók táncát, a malambót idézi meg, amely a férfi és nő kapcsolatáról szóló tangóval szemben kizárólag férfias táncnak számít – ezúttal a hangszerek királynőjének tolmácsolásában. A két ritmikus, különleges effektusokban gazdag tétel között Bartókra emlékeztető, cselesztával színezett éjszakai zene szól.

A dán Carl Nielsen 4. szimfóniájának hangulatát erősen áthatják az első világháború borzalmai. Az 1915-ben komponált mű „A kiolthatatlan” címet viseli, de ahelyett, hogy egy konkrét hős küzdelmére utalt volna ezzel, sokkal inkább filozófiai iránymutatásnak szánta a szerző. „A zene maga az élet, és mint élet kiolthatatlan” – írta Nielsen, hangsúlyozva, hogy darabjának nincs programja. Az óriási fúvósszekciót magában foglaló zenekar legfontosabb szereplője a két üstdob, amely az együttes két legtávolabbi pontján helyezkedik el. A mű kis túlzással az ő harcuk. A szimfónia négy egymást szünet nélkül követő tételből áll, és e négy tétel alatt folyamatos küzdelmet hallunk: küzdelmet a hangnemért és az újra meg újra visszatérő mottótéma fennmaradásáért.