Turné: Menuhin Fesztivál Gstaad – kamarakoncert

Egy világháború előtti utolsó vidám hang, egy kibékíthetetlennek tűnő konfliktus harmóniába hozása és egy korszakalkotó vonósoktett – ezzel az érzelmi hullámvasúttal érkezik Saanenbe a Budapesti Fesztiválzenekar. Bartók a felszabadult, de a háború szelét is éreztető Divertimentója után pár hónappal Amerikába emigrált. Fischer Iván ugyanennek a háborúnak a borzalmaira reflektál, miközben azt vizsgálja, mindezek ellenére hogyan rajonghatunk mégis a német kultúráért. A választ többek között a koncertet záró Mendelssohn-mű is megadja, amely a mai napig etalonként szolgál az oktettirodalomban. A hangversenyt vezénylő Fischer kantátájában a zenekar világlátott trombitaművésze, Csikota Gergely játssza és a Bachtrack által „könnyed, lebegő énekhangúnak” jellemzett Mirella Hagen énekli a szólót.

A Divertimento nem akármilyen trilógia záróköve: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című darabok után ez volt a harmadik mű, amelyet Paul Sacher rendelt Bartóktól. A Bázeli Kamarazenekar vezetője egy idilli alpesi házat is felajánlott a szerzőnek a komponáláshoz, aki így bő két hét alatt el is készült. A cím eleve erősen kapaszkodik a klasszikuszenei gyökerekbe, de Bartók a formával is a múlt előtt tisztelgett: a szólistacsoport és a zenekar párbeszédén alapuló concerto grosso műfaját ötvözte saját stílusával. Az ellentétekre, hirtelen kontrasztokra épülő nyitótétel után a közelgő háború vízióját magán viselő adagio szól, végül Bartóktól váratlanul vidám, természetesen magyaros finálé zárja a művet.

Ugyancsak ellentétekre, pontosabban egy paradoxonra épít Fischer Iván Német–zsidó kantátája. A zeneszerző–karmester egy budapesti zsidó temetőben fedezte fel, hogy bácsikája, Baracs Károly sírkövén Goethe-, vagyis német idézet olvasható. Mégis hogy lehet, hogy a németek borzasztó tettei után egy zsidó mégis rajong a német költészetért? – tette fel magának a kérdést Fischer. De a Goethe-kutató nagybácsi történetének kettőssége mellett: Abraham Sutzkever jiddis költő verse is beleszövődött a műbe, aki arra emlékszik vissza, hogyan bújt bele édesanyja meggyilkolása után annak kabátjába, hogy még egyszer utoljára érezze a szeretett illatot. Borzalom és meghatottság, magaskultúra és hagyományok találkoznak ebben a szoprán szólóra, trombitára és zenekarra írt kollázsban, amely a német és zsidó kultúrából, barokk és népzenei stílusból táplálkozik.

„Felhőraj, ködvonulás, Már felülről piroslik, Lombzúgás, nádsuttogás – És minden szerte foszlik” – olvasható Goethe Faustjában. Fanny szerint ez az idézet inspirálta a tizenéves Felix oktettjének scherzóját, amely páratlan helyett páros lüktetésű, triós forma helyett inkább szonátaformára hajaz. Ez a remekmű a műfajban elsőként érte el, hogy ne csupán megduplázott vonósnégyesként, hanem nyolc független szólamként működjön. A darab félúton van kamarazene és szimfonikus mű között – ami a szimfonikus hangján keresgélő szerző esetében abszolút mérföldkő volt. Az 1825-ös premieren az első hegedűt az oktett címzettje, Mendelssohn tanára játszotta, míg a második brácsaszólamot maga a szerző. A ragyogó első tétel és álmodozó andante után az említett scherzo szól, majd megállíthatatlan sodrású finálé zárja a művet.