Turné: Brugge

Hazai anyaggal és francia szólistával érkezik Brugge-be Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. A Bartók-koncert első felében a szerző „tematikus anyagában tetszetősebb” 2. zongoraversenye szólal meg, amelyet eredetileg maga Bartók Béla szólójával mutattak be Frankfurtban. A zongora mögött ezúttal a 30. életévét nemrég betöltött Alexandre Kantorow foglal helyet. A Csajkovszkij Verseny-győztes zongoraművészt a Classica a hangszer fiatal cárjának, a Fanfare egyenesen Liszt reinkarnációjának nevezi – liszti képességekkel Bartókot játszani elég kecsegtető. A szünet után Bartók egyik legnépszerűbb műve hallható, amely visszahozta szerzőjének az évek óta bujdosó alkotói kedvet. A Concerto beszédes címekkel ellátott tételei jólesően ötvözik a fülbemászó dallamvilágot a hamisítatlan bartóki stílussal.

Miután 1. zongoraversenye finoman szólva is bonyolultra sikerült (vagy ahogy ő fogalmazott: „faktúrája kissé – sőt, mondhatni nagyon is – nehéz, mind a zenekar, mind a közönség számára”), Bartók megírta a darab ellentétpárját, amely azonban sok szempontból a mű folytatásának is tekinthető. Úgy érezte, a dallamilag igen szerethető alkotás némely fiatalkori darabjára emlékeztet. A két versenyművet ma már persze teljesen egy lapon említi a közvélemény. A 2. zongoraverseny egyik különlegessége a hangszerelés: míg az első tételben kizárólag fúvósok és ütősök, addig a másodikban csak vonósok és timpani áll szemben a zongorával, és a hangszercsoportokat csak a fináléban engedi össze a szerző. Nem mindennapi az a megoldás sem, ahogy Bartók titkon négytételessé bővíti a hagyományosan háromtételes műfajt. A szimmetrikus lassú tétel, vagyis a bartóki éjszakazene közepén ugyanis szintén szimmetrikus scherzót találunk. Idézetből sincs hiány: a szonátaformájú nyitótételben Stravinsky Tűzmadarának jellegzetes motívumára utal a trombita. A későbbi téma viszont, bár népdalszerű, Bartók saját költeménye. Ezek a témák végül kifacsarva visszatérnek a ritmusközpontú rondófináléban is.

„A mű általános hangulata – a tréfás második tételtől eltekintve – fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos sirató-énekétől a zárótétel életigenléséig” – foglalja össze a Concerto lényegét Bartók. De a monumentális alkotás öt tétele nemcsak lineárisan, de hídformában is izgalmas ívet ír le. Hiszen a mű elején és végén egy-egy szonátaformájú tétel díszeleg, eggyel beljebb haladva scherzókat találunk, míg a mű magjában a Kékszakállúból ismert könnyek tava világát idéző Elégia foglal helyet. Színes a tételek hangszerelése is, hiszen Bartók minden alkalommal kiemel egy-egy hangszert vagy hangszercsoportot – így téve versenyműszerűvé (concerto) a darabot. E téren a Giuoco delle coppie (a párok játéka) a legizgalmasabb tétel, amelyben minden zenei gondolatot másik két hangszer szólaltat meg – egyre kisebb hangközpárhuzamban. Az Introduzione (bevezetés) több népdalimitációt is bemutat. Az Elégiát a szerző honvágyának zenei lenyomataként szokás értelmezni. Az Intermezzo interrotto (félbeszakított közjáték) egyes elemzők szerint szintén hazafias tétel – ezúttal szerenád, amelyet újra és újra megtör egy erőszakos hang. A művet végül a kontrasztokban gazdag Finálé zárja.