Turné: Koncert a természetért Ferrarában

Természetközeliség és madárhangok járják át a Fesztiválzenekar vendégjátékát. A műsort a 20. század második felének legnagyobb finn zeneszerzője, Rautavaara zenéje nyitja, aki madárhangokra és zenekarra komponált versenyművével tiszteleg az ámulatba ejtő finn táj és élővilág előtt. A koncert végén a természetet járó Beethoven „vidéki élet emlékeit” felidéző szimfóniája szólal meg, benne kis fafúvós-ornitológiával. A kettő között elhangzik Bartók élete utolsó hónapjaiban alkotott, befejezetlen zongoraversenye, amely ugyancsak behozza a koncertterembe az erdő zsongását. A versenymű szólistája, az orosz-amerikai Kirill Gerstein a nemzetközi kritika szerint a hallgatót elvarázsló hangköltő, napjaink egyik legokosabb zenei gondolkodója, aki mindig talál valami újat és érdekeset a zenében. A természet iránti szeretet és felelősségérzet jegyében a zenekar egy hatalmas fa alatt foglal helyet.

A finn természet szerelmese, Rautavaara 1972-ben készítette el rendhagyó alkotását, az „arktiszi éneket”. Oulu környékéről, az Északi-sarkkör vidékéről és a Liminka mocsárvidékről származó madárhangokat szerkesztett össze és helyezett versenyművébe. Nagy lehetett a csodálkozás a szerzőt felkérő Oului Egyetemen, amikor a doktorrá avatási szertartáson ez a korántsem hagyományos ünnepi kantáta szólalt meg. A mocsár című tételben gazdag vonóshangzás felett éneklő lápi madarak felelnek a fuvolák dallamaira. A Melankóliában a pacsirta lassított, két oktávval lejjebb helyezett „szellemmadár” éneke teremt gyászos hangulatot. Végül a finnek nemzeti állatát megelevenítő Vándorló hattyúkban kaotikus madárraj közeledésének és távolodásának lehetünk fültanúi.

A 3. zongoraversenyben a korábbi erőteljes, már-már agresszív hangzásokkal ellentétben Bartók– feleségére, a darab címzettjére, Pásztory Dittára gondolva – a lágyságra helyezte a hangsúlyt, visszatért a hagyományos formákhoz és hangvételhez. A magyar népzenei dallamok visszafogottabb használata, a korábban elutasított verbunkos zene beengedése a műbe és a populárisabb hangvétel ellenére a darab az utolsó hangig bartóki. (Még akkor is, ha az utolsó 17 ütemet Serly Tibor dolgozta ki.) Az erdőzsongással induló nyitótétel után vallásos hangú, Adagio religioso zene következik, ahol két bachi korálzene fog közre egy valós madárhangokat is feldolgozó, Bartók éjszaka-zenéire emlékeztető szakaszt. Végül lendületes és vidám rondófinálé zárja a darabot, melynek bemutatójára csak Bartók halála után fél évvel került sor.

A „Pastorale” szimfónia Beethoven elmondása szerint sokkal inkább a vidékkel kapcsolatos érzések kifejezése, mintsem konkrét tájképek lefestése. Az 1808-as darab mind az öt tétele saját címet kapott. Az elsőben (Vidám érzések ébredése a falura érkezéskor) a rövid motívumok ismételgetése a természet apró részleteinek végtelenségét jelzi. A Jelenet a pataknál és madárcsicsergés című lassú tételben a vonósok közösen keverik ki a csobogás hangzását: a fuvola fülemülét, az oboa fürjet, a két klarinét kakukkot imitál. A falusi bandák sutaságát is megjelenítő scherzót (Vidám paraszti mulatság) a pár csepp esőtől hatalmas villámlásokig duzzadó Vihar követi, majd miután a dörgések elhalkulnak, és kisüt a nap, himnikus Pásztorének zárja a művet.