Szimfonikus percek, egy hegedűversenybe csomagolt portré, szimfonikus költemény, operarészlet és „régi csibésztörténet rondóformában”. Három fantasztikusan hangszerelő zeneszerző, kimondatlan, mégis hallható történetek és a szimfonikus zenekaron kikeverhető végtelen hangszín – ezt kínálja a BFZ és a francia Renaud Capuçon közös koncertje. Claudio Abbado egykori koncertmestere, a nagyszerű hegedűművész nem először áll az együttes elé; ezúttal Dohnányi táncszínpadra megálmodott Szimfonikus percei után lép pódiumra Bartók elsőnek nevezett, általa fel sem vállalt, pedig varázslatos korai hegedűversenyével. A szünet után Richard Strauss kerül a középpontba: a jól ismert nőcsábász története után Oscar Wilde csábító, de rémisztő hősnője elevenedik meg, végül zenei tréfáival Till Eulenspiegel tör borsot a közönség orra alá.

1933-ban, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának 80. születésnapján összeállt a nagy magyar zeneszerzőhármas: Bartók, Kodály és Dohnányi egy-egy műve szólalt meg az ünnepi hangversenyen. A Szimfonikus percek egy évvel később a budapesti Operaház színpadára is eljutott Dohnányi felesége, Galafrés Elza koreográfiájával. A mű öt tétele a tündéri Capriccio, a szomorkás Rapsodia, a lendületes Scherzo, egy 16. századi dallamra írt variációs tétel és a felhőtlen Rondó.

Bartók 1. hegedűversenye egy vallomás, egy viszonzatlan szerelem zenei lenyomata, egy feldolgozási folyamat eredménye. A fiatal szerző 1908-ban, 27 évesen nyújtotta át akkori szerelmének, a hegedűművész Geyer Stefinek a róla szóló versenyművet, amelyben a lány saját öthangos vezérmotívumot, zenei mottót kapott, illetve amelynek két tétele Stefi két arcát mutatja be. A mű több szempontból is szakít a versenyművek hagyományával. Rendhagyó a darab kéttételessége is, illetve hogy az első tételben Bartók a szonátaforma helyett inkább a variációs felépítést választotta. Az idealizált, mennyei és befelé forduló Stefi portréja után a második tételben az élénk, szellemes és szórakoztató Stefit halljuk. A művet csak fél évszázaddal később, 1958-ban adták ki – azóta a hegedűművészek kedvelt darabja.

Incselkedő, egyre vehemensebb zenei téma négy kürtön, amelynek visszatérései között lírai dallamok szólalnak meg – cím nélkül is sejthető: Don Juan hódításairól van szó. Strauss nem engedte, hogy szöveget nyomtassanak 1888-ban készült művéhez, hiszen zenéjében oly világosan követhető a történet. Tömör, hatásos és dallamokban gazdag portré.

Csábító férfi után csábító nő: az érzelmileg túlfűtött mostohaapja előtt izgató táncot lejtő fiatal Salome bármit kérhet a Hétfátyoltáncért cserébe. A lány Keresztelő János fejét kéri ezüst tálcán. A teljes őrület előtti utolsó gyönyörű jelenet Strauss 1905-ben bemutatott operájának legismertebb része; fokozatosan építkező egzotikus zene.

A koncert zárószáma Till Eulenspiegel, a német mesevilágból származó csínytevő sorsáról emlékezik meg. A rondóformába rendezett, össze nem függő kalandokat két félreismerhetetlen Till-motívum köti össze, amelyek a főhős halála után is megszólalnak, azt sejtetve: a polgárpukkasztás örök. A könnyed, szórakoztató zene egyik legnagyobb erénye, hogy a játékos felszín alatt magában hordozza az élet mélyebb rétegeit is.