Az operairodalom legnagyobb hatású alakja szerelmes szerenádot ír, egy huszonéves holland testvérpár Mozart-zongoraversenyt játszik, a nyugat-európai klasszikus zene egyik csúcsragadozója pedig Napóleon, majd inkább egy meg nem nevezett hős előtt tiszteleg. Ez a koncentrált, mégis szerteágazó műsor nem más, mint a Budapesti Fesztiválzenekar luxemburgi koncertjének programja. A Cosimával végre összeházasodó, boldog és sikeres Wagner születésnapi ajándéka nyitja a hangversenyt – tele Siegfried- és Walkür-idézetekkel. A Lucas & Arthur Jussen zongoraduó azt a versenyművet játssza, amelyet Mozart magának és testvérének komponált eredetileg. Az est végére pedig Beethoven korszakhatárokat átlépő grandiózus „Eroicája” tesz ünnepélyes felkiáltójelet.

„Tribschen-idill Fidi madárdalával és narancsos napfelkeltével, melyet Richárdja szimfonikus születésnapi köszöntésként adott elő Cosimájának 1870-ben” – áll a ma egyszerűen csak Siegfried-idillként emlegetett mű címlapján. 1870 karácsonyának reggelén, Cosima születésnapján tucatnyi zenész gyűlt össze Wagnerék tribscheni otthonának lépcsőházában, hogy meseszép szerenáddal ébresszék az ünnepeltet. Az előadás után a Fidi becenévre hallgató Siegfried testvéreivel átnyújtotta a partitúrát édesanyjuknak, aki boldogan kelt ki narancssárga tapétájú hálószobájuknak ágyából. Bár Wagner nem szándékozta közzétenni a művet, anyagi nehézségek miatt 1877-ben mégis kiadta azt saját nagyzenekari átiratában.

A két csodagyerek zongorista, Mozart és nővére, Nannerl nyolc, illetve tizenhárom évesen közösen koncertezték körbe Európát. Ezek az élmények jelenthették a huszonéves Mozartnak az inspirációt a kétzongorás versenyműhöz, melyet frappáns kadenciák, vad disszonanciák és briliáns finálé jellemez. A háromtételes darabban a két szólista maximálisan mellérendelt viszonyban áll, kísérő szerepbe kényszeríti viszont a zenekart. Az egymástól füllel alig szétválasztható zongoraszólamokat ezúttal az egymástól alig szétválasztható Jussen testvérek szólaltatják meg, akik tíz és tizenhárom évesen játszották először a művet a Concertgebouw színpadán, majd rögzítették is azt a Deutsche Grammophon lemezkiadónál.

Napóleonnak való ajánlás ide, fantáziadús zenetudósok által kitalált rejtett programok oda, ami biztos, hogy Beethoven végül egyik legnagyobb pártfogójának, Lobkowitz hercegnek dedikálta 3. szimfóniáját, amely „egy nagy ember emlékének megünneplésére” készült. Az elképesztő méreteket öltő drámai nyitótétel tele van dallamokkal, a zene hangulata mégis egyéges. A lassú gyászinduló tovább mélyíti a korábbi fájdalmat, melyre a váratlanul berobbanó scherzo nyújt orvosságot. A darabot variációs finálé zárja, melynek témáját többször használta már korábban Beethoven, és amelyben a fúgától a magyaros motívumokig sok mindent felsorakoztat.