A Budapesti Fesztiválzenekar és vezetőjük, Fischer Iván Gustav Mahler szimfonikus munkásságának egyik legavatottabb előadóivá váltak az elmúlt években. Mindezt nagysikerű koncertek és a legmagasabb minőséget képviselő lemezek bizonyítják. Ezúttal a szerző legpozitívabb szimfóniája kerül műsorukra, amely akkoriban nem tudott kibújni a monumentális 2. szimfónia árnyékából, mára azonban elfoglalta méltó helyét a repertoárban. A mennyei témát körüljáró „dalszimfóniát” a koncerten Liszt Ferenc a versenyművek területén elért első sikere, az A-dúr zongoraverseny előzi meg, amelyben a zongora – a szerzőtől meglepő módon – nem kiugró szólista, hanem a zenekar szerves része.

Az 1840-es évek végén Liszt visszavonult a zongoravirtuózi pályától, udvari karmesterként Weimarban telepedett le, és zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította. Az A-dúr zongoraverseny, bár a 2. sorszámot viseli, korábban készült, mint Esz-dúr párdarabja. A többször átdolgozott mű első bemutatóját 1857-ben tartották – Liszt ekkor már csak a karmesteri pódiumra lépett fel, a zongoraszólamot egyik tanítványa, a darab címzettje, Hans von Bronsart játszotta. Lisztet 1830 óta foglalkoztatta egy zongoraverseny írásának gondolata, ahogy arról Átok című darabjának változatai is árulkodnak. Bár a mű egytételesnek hangzik, több szakaszra tagolható. Liszt egyetlen bensőséges és lírai alapgondolatra fűzi fel a darabot úgy, hogy minden alkalommal más-más tempóban és karakterben (líraian, álomszerűen, keményen, vihar előtti csendként, indulószerűen) hozza vissza a témát, utoljára a fináléban rezes fanfárként.

Mahler 1887 legvégén kezdett el dolgozni első szimfóniáján, amelyet kezdetben programmal ellátott, öttételes szimfonikus költeménynek szánt. „A szimfóniának olyannak kell lennie, mint a világ. Magába kell foglalnia mindent” – írta Sibeliusnak. Ez a mentalitás tükröződik a tételeken átívelő, egymással rokonítható motívumokban, az önidézetekben, a stiláris kirándulásokban és a változatos hangszerelésben is. A mű meglepően hosszú lassú bevezetéssel indul. A témafoszlányokból fokozatosan jutunk el a darab főmotívumához. A Mahler által végül törölt és azóta önálló koncertdarabként élő Blumine helyett a második tétel helyére energikus scherzo ugrott, amelyet különleges lassú tétel követ: nagybőgőn megszólaló gyermekdal, klezmer- és katonazene. A darabot eleinte tragikus hangú, végül diadalmat hozó szenvedélyes finálé zárja.