Mozart

„Úgy érzem, ha Haydnt és Mozartot játszom a Fesztiválzenekarral, megfiatalodom” – mondja Takács-Nagy Gábor, aki a spirituális gyógyszernek tekintett két szerző közül most csak az egyik orvosságot veszi és adja be, de azt tripla dózisban. A koncert műsora a tizenhat éves Mozart zsenge zsenialitásától az érett szerző utolsó befejezett művén át egy egész félidőt kitöltő divertimentóig ível. A csak vonóskaron megszólaló nyitódarab után a klarinétverseny jól ismert dallamai csendülnek fel, ezúttal brácsán. A szólót a Berlini Filharmonikusok korábbi első szólóbrácsása, a genfi zeneakadémia professzora, Szűcs Máté szólaltatja meg. A hangversenyt olyan kompozíció zárja, amelyre maximálisan igazak a karmester szavai: „fantasztikus életenergia és életerő van benne”.

Bár Haydn műfajteremtő vonósnégyeseit csak 1773-ban ismerte meg Mozart, korábban is foglalkoztatta a kis formációkra való komponálás. 1772-ben, két itáliai turnéja között megpihenve három divertimentót komponált Salzburgban, amelyekre egyes elemzők olaszos szimfóniaként vagy vonósnégyesként tekintenek. Egyrészt valamennyi darab háromtételes (nincs bennük menüett), szemben a hagyományosan többtételes divertimentókkal, másrészt négy vonósszólamra íródtak, így akár egy kvartett is elő tudja adni őket. A sorozat utolsó darabjának vidám és nyüzsgő nyitótétele unisonóval indul, majd intenzív és kreatív harmóniáival az érett Mozartot előlegezi meg. Izgalmas disszonanciákból a lassú tételben sincs hiány, sőt, a vidám rondófinálé is tele van kontrasztos hangulat- és hangnemváltásokkal.

Nem lehetünk elég hálásak Anton Stadler klarinétjátékosnak, hogy megihlette Mozartot, aki neki komponálta a Kegelstatt triót, a klarinétötöst és a klarinétversenyt is. Utóbbit eredetileg basszetkürtre álmodta meg a szerző, ám végül arra a speciális mély regiszterrel rendelkező hangszerre írta meg, amelynek Stadler virtuóza volt. A halála előtt alig két hónappal elkészült mű bemutatóját Mozart már nem hallhatta. A darabot nyugalom és visszafogott virtuozitás jellemzi, nem találunk benne oboákat, sőt a basszust is csak ritkán támogatja meg a nagybőgő. A lágy hangzást tovább finomítja, hogy a háromtételes műnek nincs tipikus gyors tétele. Van viszont színgazdagság, békés dal és szelíd, üde finálé. A mű ezúttal egy 1802-ben készült brácsaátiratban hallható. A brácsa hangterjedelme lehetővé teszi, hogy a szólam az eredeti, klarinétra írt hangfekvésben, oktávváltások nélkül szólaljon meg.

1777-ben nem akármilyen névnapi partit tartottak Salzburgban. A Mozart család barátja, Maria Antonia Lodron grófné több zeneművet is kapott Wolfgangtól e jeles alkalomra. Az ünnepi szerzemények között szerepelt egy háromzongorás versenymű a grófné és két Mozart-növendék lánya számára, valamint két divertimento, amelyeket gyakran Lodron-szerenádokként is emlegetnek. A két kürtre és vonóskarra komponált B-dúr divertimento hat elragadó tételből áll. Lírai nyitótétele édeskés hangzásával finoman hangol rá a mű legterjedelmesebb tételére. Saját témára írt féltucat variáció következik, majd a darabban található két frappáns menüett egyike. A másik ötletes menüett előtt lassú tétel szól – hátborzongató részletekkel és sejtelmes befejezéssel. A művet dráma és romantikus, előbb lassú, majd gyors zenéjű finálé zárja.