Az operairodalom legnagyobb hatású alakja szerelmes szerenádot ír, a Hamburger Abendblatt írója szerint a szakmájában „külön kategóriának” számító Nicolas Altstaedt Haydnt jászik, a nyugat-európai klasszikus zene egyik csúcsragadozója pedig Napóleon, majd inkább egy meg nem nevezett hős előtt tiszteleg. Ez a koncentrált, mégis szerteágazó műsor nem más, mint a Budapesti Fesztiválzenekar meranói koncertjének programja. A Cosimával végre összeházasodó, boldog és sikeres Wagner születésnapi ajándéka nyitja a hangversenyt – tele Siegfried- és Walkür-idézetekkel. Megszólal Haydn közel kétszáz évig elveszettnek hitt csellóversenye, amely a kor egyik kiemelkedő virtuózának készült. Az est végére pedig Beethoven korszakhatárokat átlépő grandiózus „Eroicája” tesz ünnepélyes felkiáltójelet.

„Tribschen-idill Fidi madárdalával és narancsos napfelkeltével, melyet Richárdja szimfonikus születésnapi köszöntésként adott elő Cosimájának 1870-ben” – áll a ma egyszerűen csak Siegfried-idillként emlegetett mű címlapján. 1870 karácsonyának reggelén, Cosima születésnapján tucatnyi zenész gyűlt össze Wagnerék tribscheni otthonának lépcsőházában, hogy meseszép szerenáddal ébresszék az ünnepeltet. Az előadás után a Fidi becenévre hallgató Siegfried testvéreivel átnyújtotta a partitúrát édesanyjuknak, aki boldogan kelt ki narancssárga tapétájú hálószobájuknak ágyából. Bár Wagner nem szándékozta közzétenni a művet, anyagi nehézségek miatt 1877-ben mégis kiadta azt saját nagyzenekari átiratában.

Az Esterházyak udvari zenekarának kiváló csellistája, Joseph Weigl nemcsak múzsája, de jó barátja is volt Haydnnak. Neki dedikálta első gordonkaversenyét is. A valamikor 1761 és 1765 között keletkezett mű még inkább a barokk concertók világát követi, semmint hasonlít a klasszikus versenyművekre, de Haydn nem egyszer átlépi a ritornell-forma és a monotematikus tételek kereteit. Az első tétel tempója mérsékelt, dallamai fülbemászóak. A cselló első belépésekor egy akkordot húz meg, majd egyre díszesebben mutatja be a témákat. A csak vonóskísérettel megszólaló, néha elsötétülő, de alapvetően lírai középsőtétel után virtuóz, refrénes szerkezetű finálé zárja a darabot.

Napóleonnak való ajánlás ide, fantáziadús zenetudósok által kitalált rejtett programok oda, ami biztos, hogy Beethoven végül egyik legnagyobb pártfogójának, Lobkowitz hercegnek dedikálta 3. szimfóniáját, amely „egy nagy ember emlékének megünneplésére” készült. Az elképesztő méreteket öltő drámai nyitótétel tele van dallamokkal, a zene hangulata mégis egyéges. A lassú gyászinduló tovább mélyíti a korábbi fájdalmat, melyre a váratlanul berobbanó scherzo nyújt orvosságot. A darabot variációs finálé zárja, melynek témáját többször használta már korábban Beethoven, és amelyben a fúgától a magyaros motívumokig sok mindent felsorakoztat.