A táncra hívó keringőktől a hangszer lelkének legmélyébe is beengedő hegedűversenyen át a cseh karakterű szimfóniáig – ekkora utat jár be a Budapesti Fesztiválzenekar első brugge-i koncertjén, amelyen még egy kórusmű is elhangzik, pedig a műsoron nem szerepel énekkar.

A hangversenyt nyitó sorozat tulajdonképpen Richard Strauss elégedetlenségéből született. A rózsalovag ugyanis olyan népszerű volt, hogy sokan vállalkoztak az ismert dallamok koncertdarabbá való összefűzésére, de a szerző egyikkel sem volt kibékülve, ezért inkább maga végezte el ezt a feladatot. A szünet nélkül felsorakozó keringőzenék varázslatos hangszerelést kaptak, mely jutalomjáték a zenekar valamennyi szólamának.

Strauss után a koncerttermekben ritkán hallható Max Bruch hegedűversenye szólal meg. Bár korában kedvelték munkáit, igen kevés műve állta ki az idő próbáját. A fantáziának induló, és ezért igen szabad formájú alkotás azonban kivételes darabja a műfajnak. A szerző hegedűsként jól ismerte a hangszert és annak lelkét – ez jól érződik a melodikus, hol érzéki, hol pedig felettébb virtuóz ütemekből is.

A szünet előtt elhangzik Dvořák egyik vegyeskari kompozíciója, a Bölcsődal. A BFZ muzsikusai évek óta csiszolódnak egymáshoz kórusként is, ezúttal pedig meghirdetett programjukba is beemelték ennek eredményét.

A koncertet Dvořák első nyomtatásban is megjelent szimfóniája zárja. A 6. (D-dúr) szimfónia volt az első, amelyet szerzője Csehországon kívül is hallhatott, a mű nemzetközi sikere pedig azóta is tart. A darab egyszerre mutatja az ellentétes zenei irányzatokat képviselő két szerző, Brahms és Wagner hatását. Az egyetlen motívumból való építkezés, a pasztorális hangulat és a cseh karakter azonban egy saját hangját megtaláló Dvořákra utal.