A cselló határok nélküli hangszer, minden nap lehet tőle újat tanulni – mondja Gautier Capuçon, a világhírű francia csellista, aki már járt Budapesten, ismeri a Budapesti Fesztiválzenekart, de alig várja, hogy újra itt legyen, hogy jó barátja, Leonidas Kavakos vezényelje a számára oly kedves Schumann-csellóversenyt. Azt mondja, a darabban vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, meztelenül áll a színpadon. Gautier Capuçon május 31-én, június 1-én és június 2-án lép fel a Budapesti Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián.
Nem először jár Budapesten, a Fesztiválzenekarral is játszott már, de jó néhány év telt el azóta. Most hogy gondol az újratalálkozásra?
Gautier Capuçon: Nagyon várom ezt a találkozást! A Fesztiválzenekar egy egészen különleges csapat, különleges hagyományokkal – egyedülálló hangzást hoznak létre. Alig várom, hogy ismét közelről hallhassam őket és velük együtt muzsikálhassak.
A koncert karmestere az ugyancsak kiváló szólista, a hegedűművész Leonidas Kavakos. Így tehát valójában két szólista áll majd a színpadon. Nehezebb játszania, ha egy olyan karmester vezényel, aki maga is otthon van – méghozzá nem is akármilyen szinten – a vonós hangszer megszólaltatásában? Vagy ez a helyzet inkább hozzáad a sikerhez?
G.C.: Leonidas fantasztikus muzsikus, remek hegedűművész és jó barátom. Nagyon várom, hogy találkozzunk és együtt játszhassak vele. Ez lesz az első alkalom, hogy az ő vezénylése mellett játszom a csellószólót. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz karmesterként látni. Azt tudom, hogy kiválóan dirigál és biztosan sokat jelent majd a vezénylésében, hogy hegedűművészként pontosan ismeri a vonósok szempontjait. Így tehát csellistaként nagyon szerencsésnek érzem magam. Sok közös koncertünk volt, amikor mindketten vonós hangszeren játszottunk. Biztosan ez a mostani fellépés is nagyon jó kombináció lesz.
Schumann a-moll csellóversenyét adják elő, amely a szerző utolsó darabjainak egyike, és amelyet Schumann életében nem játszottak el egyetlen egyszer sem. A műnek nagyon sokféle jelentést tulajdonítanak a zenetörténészek. Ön mit gondol, és milyen érzéseket él át, amikor játssza?
G.C.: Schumann csellóversenye az egyik leghíresebb versenymű a világon. Úgy emlegetik, mint a romantikus versenyművet. Nekünk, csellistáknak ez a darab nagyon kedves. Magam is régóta játszom, sőt, nemrég vettük lemezre a Warner Classics gondozásában az Európai Kamarazenekarral, Bernard Haitink vezényletével. A felvételen, amin csak Schumann-darabokat játszunk, a csodálatos Martha Argerich zongorázik.
A zenetörténészek szerint a concerto párbeszéd a zeneszerző és a felesége, Clara Schumann között. Ez mit jelent az előadó számára?
G.C.: Nagyon furcsa belegondolni, hogy Schumann életében nem hallhatta megszólalni ezt a darabot. Hihetetlen! Képzelje el, hogy megírta, mégsem hallhatta, milyen is lett! Ez nagyon szomorú. Közben ebben a darabban minden benne van, ami Schumann zenéjét meghatározta. Ott van minden karaktervonás, és azok átalakulásai is.
Ott vannak mindjárt az első tételben, aminek a kezdő frázisa a legszebb és egyben legnehezebb frázis. Aztán hirtelen drámai hangulat kúszik a műbe, már ott van, de még nem bontakozik ki teljes valójában. Megismerjük Schumann mindkét arcát: a drámait és a kétkedőt is. A második tétel gyönyörű, intim és lassú zene, a szóló cselló párbeszéde a zenekar cselló szólistájával. Ez olyan bensőséges, mintha kamaramuzsikát hallanánk. Aztán a harmadik tételben megérkezik a dráma! Szinte mintha meztelenül állnál a színpadon. Az üzenet tiszta és világos, mégis nagyon nehéz megtalálni a megfelelő formát, a jó hangszínt és texturát ehhez a drámai pillanathoz. Közben pedig valóban átérezzük, hogy ez az egész egy melankolikus, romantikus párbeszéd Clara és a férje között.
Ugye jól tudom, hogy négyévesen kezdett csellózni? Már ekkor kiderült, hogy tehetséges? És ha igen, miért akart zongorát is tanulni?
G.C.: Négy és fél éves voltam, amikor csellózni kezdtem, és ahogy megkaptam a hangszeremet, az első perctől úgy éreztem, hogy a testem meghosszabbítása. Pedig még nem is tudtam játszani rajta. Nagyon erős érzés volt. Aztán nagyon szerettem volna zongorázni, mert mindig is imádtam a dzsesszt. 14-15 évig tanultam zongorázni, úgyhogy elég magas szintre jutottam, de sajnos aztán elhanyagoltam – túl kevés volt az időm a csellózás mellett. Ezt máig szégyellem és vissza is szeretnék térni hozzá. Az a célom, hogy a saját élvezetemre játsszak dzsesszt.
Azt mondják, egészen egyedülálló csellója van, amit a 16. század végén készítettek. A híres Goffriller cég neve van rajta. De azt is hallottam, hogy boldog lenne, ha egy Montagnán játszhatna. Mi a különbség a két hangszer között?
G.C.: A csellóm valóban különleges hangszer, 1701-ben építették és húsz éve ezen játszom. Mondhatom, hogy a zenei létem nagy részét neki köszönhetem. A legtöbb koncerten vele játszottam, és mivel fantasztikus tulajdonságai vannak – egyszerre vad és nagyon érzékeny – igazán élvezetes játszani rajta. A csellóról tudni kell, hogy egy határok nélküli hangszer, így minden nap tanulok tőle valami újat. Minden nap kiderül valami új dolog erről a hangszerről. Épp ezért soha nem hagyom abba a tanulást, ahogy a festők, akik számtalan új színárnyalatot tudnak létre hozni nap mint nap. Természetesen a Montagna-csellók is csodásak, olyanok, mint a Stradivari-hegedűk, amelyek a velencei iskolában készültek. Van köztük olyan, aminek különös „arany” hangzása van, és azt imádom. Ki tudja, talán majd egy nap…
