A zenekar esztétikai elkötelezettsége soha nem volt kérdéses. A Carnegie Hallban adott két Bartók-esttel a turnén lévő Budapesti Fesztiválzenekar tagjai és zeneigazgatójuk, Fischer Iván ékes tanúbizonyságát adták a magyar modernista zeneszerző művei iránti szenvedélyüknek, amelyet egy kiváló felvételen is megörökítettek. A kérdés csupán az volt, hogy Bartók ünnepelt és ismert darabjai – a Concerto zenekarra, A csodálatos mandarin szvit és A kékszakállú herceg vára c. egyfelvonásos opera koncertváltozata – és a programban szereplő zenei ritkaságok észrevehetően elkülönülnek-e majd egymástól a zenekar előadásában. Seth Colter Walls kritikája a New York Timesban.
Pénteken több esetben is ez volt a helyzet, méghozzá a ritkaságok előnyére. A csodálatos mandarin kötelező, szikár komorsága néha már kicsit eltúlzott volt (például amikor a hősiesen improvizatív harsonák elszabadulva túlharsogták a többi szólamot). A koncert végére optimális egyensúly alakult ki a Concerto zenekarra című mű során, amely tágabb játékteret engedett a vonósoknak a durva és selymes szálakból álló komplex zenei szövet felgöngyölítésére.
A legkiemelkedőbb élményt mégis a zeneszerző diákkórusra és zenekarra írt műveinek informatív (de nem didaktikus) körbejárása jelentette. Fischer a színpadon néhány szóban kifejtette, hogy Bartók elkötelezett pedagógus volt.
Ugyanez igaz Fischerre is. A karmester azzal, hogy lehetőséget biztosított a Cantemus Gyermekkar (a Kodály Zoltán Általános Iskola leánykara) számára a Carnegie Hall színpadán történő szereplésre, ráirányította a figyelmet, hogy a zeneszerző mennyire tehetségesen ötvözi a bájos, fiatalos motívumokat összetettebb harmóniákkal. (Ez különösen igaz volt a zenekari aláfestéssel megszólaltatott részekre.) Fischer még egy viccet is megeresztett arról, hogy „úgy tesznek, mintha ők is egy diákzenekar lennének”, azonban játékuk a legkevésbé sem volt iskolás, és egyetlen pillanatra sem tűnt úgy, hogy csak fecsérelnék a tehetségüket erre az átgondoltanul megkonstruált darabra.
A szombati koncert hasonlóan tanító célzatú volt; ezúttal Bartók népzene iránti szeretetére összpontosított. Fischer előbb egy felvezetőben ismertette a zeneszerző azon módszerét, hogy a helyi dalok autentikus előadásáról felvételt készített, majd a színpad elejére invitálta a zenekar három tagját. A nagybőgősből és két hegedűsből álló vonóshármas egy sor hagyományos román táncot játszott el – Fischer szavaival élve „abban a formában, ahogy Bartók azt annak idején hallhatta”.
Amikor az örömteli, hagyományos dallamok a teljes zenekar előadásában, Bartók Román népi táncok című művében is felcsendültek, a triót ünneplő tapsvihar elcsendesült, és a közönség Bartók rövid, de hatásos zenekari átiratának szentelte teljes figyelmét. (Hasonló hatást gyakorolt később a közönségre az is, amikor a vonóshármas a kortárs magyar népdalénekesnőt, Sebestyén Mártát kísérte, akinek a dalaival aztán a hallgatóság a teljes zenekar előadásában, Bartók Magyar parasztdalok című művében is találkozhatott.)
A kékszakállú herceg vára mindezek után akár kissé kiábrándítóan is hathatott volna, számomra azonban ez jelentette a hétvége fénypontját. Az előadás új életet lehelt egy olyan műbe, amelyet a New York-i közönség az utóbbi időben leginkább Mariusz Trelinski metropolitanbeli produkciójából ismerhetett.
Ez a csúcstechnológiai megoldásokat felvonultató, de egyhangú komorságú előadás inkább csak „tisztességes munka” benyomását keltette. A mostani koncertváltozat drámai szempontból változatosabb volt – a mezzoszoprán Komlósi Ildikó meggyőzően alakította a végzetesen hamis romantikus reményeinek béklyójában vergődő Juditot. A zenekar játéka pedig ugyancsak izgalmas volt – mint mindig a Carnegie Hallban való szereplései során. Fischer minden új rémséget a történet gótikus hangulatát idéző zsenialitással vezetett fel – és ehhez nem volt szüksége vérvörösen villogó fényjátékra sem.
