A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Ivánnal, Schiff Andrással és gyönyörű hangokkal. Bernhard Uske kritikája a BFZ frankfurti koncertje után.
A „repülő osztály” és az „éneklő karácsonyfa” után most itt az éneklő szimfonikus zenekar. A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar zenészei immár másodjára örvendeztették meg a közönséget e kettős szerepben a frankfurti Alte Operben megrendezett vasárnap esti koncerteken. A magyar zenészek frankfurti vendégfellépése Antonín Dvořák „Elhagyatva” című, vegyes karra írt kórusművével (op. 29.) kezdődött, amelyet a zenészek a pódium egészén szétszóródva, és nem ülve, hanem állva adtak elő.
A Fesztiválzenekar hangszálainak játéka minden bizonnyal nem oly kifinomult még, mint a hangszereikből előcsalogatott hangok, de a legato, a harmóniai sokszínűség, a homogenitás – mindez nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is lenyűgöző volt. Mivel a kórus nem hátul, az orgona alatt egy tömbben a falhoz préselődve állt, a közönség szabadon gyönyörködhetett a nagy színpadtéren megjelenő alakzatok és öltözékek látványában. Ezután Dvořák cisz-moll legendája (op. 59/6.), majd ugyanazon szerzőtől az 5. szláv tánc következett, azt a benyomást keltve, mintha az ember egy ráadáskoncertbe cseppent volna.
Ez az érzet azonban megváltozott Ludwig von Beethoven 1. zongoraversenyével, és nem csupán a grandiózus hangzása miatt, amelynek témáját a francia forradalmi zenész, Étienne-Nicolas Méhul és François-Joseph Gossec ihlethették. Schiff András játéka példaértékű volt, ahogy a hangok sokféleségéből tartalomgazdag egységet formált. A rendíthetetlen nyugalommal játszó művész ujjai olyan mesterien bontakoztatták ki a melódiavonal változatosságát, hogy a szokványos megkülönböztetésnek a fő- és melléktémák és a további, átvezető zenei anyag között nyoma sem maradt. A művet lazán, ugyanakkor feszesre fogva elevenítette meg, szinte kézzelfogható ábrázolásról gondoskodva.
Vegyük például a 2. tétel falusi keringőt idéző, szinte vaskos, „umpappás” vidékiességét, amely minden népiessége mellett mégis határozott drámai kifejezőerővel bírt, és a francia tömegek minden háborgásának tengerében a beethoveni akaratos önfejűség egy-egy szigete is fel-felbukkant. A ráadásnál, a zongora köré gyűlve, a budapesti zenészek másodjára fakadtak dalra: a szólista és a kórus Joseph Haydn Az aggastyán című kórusművét adták elő.
A mű első sora – „Hin ist alle meine Kraft” (Elfogyott minden erőm) – nem a művészekre, hanem a megkövesedésre hajlamos zeneiparra utalt, ahol már az is hallatlan eseménynek számít, ha Dvořák szimfóniái közül nem a 8. vagy a 9. kerül előadásra. Az előadás egésze azt a benyomást keltette, mintha kioldották volna a zenészek láncait, a közönség pedig valami gyönyörködtető, ám ismeretlen dologra tett szert – s e leírás illik a zenetörténet kimeríthetetlen forrásának nagy részére. Aki új benyomásokra vágyik, nem kell, hogy harmadrendű modern darabokkal segítse ki magát.
