A crossoverben nincs semmi újdonság. A 19. században Liszt Ferenc és Brahms átvették a cigány dallamokat a szalonok és hangversenytermek számára, rapszódia- és táncsorozataikat a verbunkos hegedűjátékra alapozták. A szerdai csillogó, Klimt aranyába burkolt Mahler Negyedikje után a Budapesti Fesztiválzenekar hazautazott a Dunán, hogy a Budapest Kávéházban töltsön el egy estét. A nyájas házigazda, Fischer Iván irányításával visszavezették a zenét népi gyökereihez – meghívtak három, a népi hagyományt ápoló muzsikust, így keverve bőséges adag paprikát a zenekari gulyáshoz. Mark Pullinger kritikája a Backtracken.
Liszt számos Magyar rapszódiájára jellemző a csárdásban megszokott tempóváltás: a zene kényelmesen kezdődik (lassú), s a végére egyre energikusabb tempóba hajszolja bele magát (friss). A Liszt által lejegyzett zene maga is rögtönzésszerű, de Fischer emelte a tétet, és a partitúrát cimbalommal fűszerezte meg; ennek dús hangzását Lisztes Jenő mutatta be rövid szólójában.
Egy magyar banda nem létezhet prímás nélkül – ő a zenekarvezető, aki asztalról asztalra haladva szórja zenei sziporkáit. Lendvay József szerény viselkedése nem igazán passzol ehhez a műsorszámhoz – de csak addig, míg el nem kezd játszani. Lendvay kétévesen vett először hegedűt a kezébe, és most, jócskán a hetvenes éveit taposva, játékából (édesapja hangszerén) árad a természetes báj és egy egész muzsikás élet. Mi mindent tudna mesélni ez a hegedű! Fia, ifj. Lendvay József a zeneakadémiai tanulmányok mellett döntött, de a hagyomány benne is erősen él; Sarasate Cigánydalait könnyed magabiztossággal, elegánsan és érzéki hangon adta elő.
Ami az első félidőt különlegessé tette, az Fischer és muzsikusai felhőtlen öröme, amellyel magukra kapták a népies szűrt, és teljesen átitatta őket a rögtönzés szelleme. Brahms 1. magyar tánca (g-moll) úgy indult, mint egy kávéházi kvartett; id. Lendvayt a cimbalom és két bőgő kísérte, majd a BFZ is belopakodott az előadásba. Fischer sasszemmel és szívélyes mosollyal követte a prímás minden egyes dinamikai és tempóváltását. A muzsikusok élvezték ezt az örömzenélést, a crossover elképesztő rubatókkal teli csúcsteljesítményét. Ugyanakkor meg is hatódtak; az első brácsás például a könnyeit törölgette, mikor apa és fia, a két Lendvay duózott egy másik Magyar táncban.
A szünet után Brahms sokkal komolyabb jelmezben tért vissza a pódiumra: az Első szimfóniával, amelyet a Beethoven által hátrahagyott súlyos örökséggel hadakozva komponált meg a zeneszerző. A bevezető halk tónusa után Fischer tudatosan gyorsította fel az első tétel Allegróját, aggályosan ügyelve a dinamikára. Friss, eleven és szeretetteli előadást vezényelt, és hagyta, hogy zenekara megcsillantsa közismert erényeit. Bármilyen fiatal is az együttes (alapítási éve: 1983), máris érezni rajta a nagy kelet-európai hagyomány patináját. Hátul nyolc nagybőgő biztosította a szilárd alapot a vonóskar kibomló, fényes hangzásához (a hátsó pultok kis emelvényeken álltak), és mindenki ugyanolyan intenzitással játszott, mint a szólamvezetők.
A puha rezek egy percre sem uralkodtak el, a fafúvók ízlésesen szóltak együtt, kiemelkedő volt Clément Noël elbűvölő oboaszólója az Andante sostenutóban, valamint a lágy klarinétkettős a harmadik tétel elején. A kürtök nemesen zengtek a felemelő fináléban. Szereti Ön Brahmsot? Igen. Főleg akkor, ha a Budapesti Fesztiválzenekar olyan 4. magyar táncot ad ráadásként, amelyben a zenészek hozzáéneklik az eredeti népi dallamot. Ölelkezés, könnyek mindenütt.
