A BFZ a világ tíz legjobb zenekarának egyike, és „a nemzetközi zenei élet egyik nagy sikertörténete”. Köztudott, hogy az együttes olyan szisztémát fejlesztett ki, amely arra ösztönzi művészeit, zenészeit, hogy olvadjanak bele a homogén zenekari hangzásba. S valóban, Fischer, a multiinstrumentalista karmester szinte eggyé vált a zenekarral, mikor az Ötödiket vezényelte – kotta nélkül. A műsor az 1. szimfóniával (C-dúr, op. 21) kezdődött. A művet 1801-ben adták ki, s mint mondják, Beethoven „merész zenei kísérletezésének és előrelépésének” eredménye. Ez a legrövidebb a zeneszerző kilenc szimfóniája közül, és Chicagóban frissen, könnyedén szólalt meg. A pattogós és tüzes nyitó Allegro szép kontrasztot alkotott a részletgazdag Andantéval, s az egészet kecsesen és lendületesen játszotta a zenekar. Az előadást az artikuláció határozott kontrollja és a tempók jó érzékkel megválasztott arányai jellemezték. Beethoven B-dúr zongoraversenyét (op. 19., átdolgozva 1792-ben, majd 1795-ben – egy jóval korábbi verzió nyomán) a BFZ Richard Goode szólójával adta elő.  Goode nemzetközi hírű amerikai zongoraművész, 1983-ban Grammy-díjat kapott a legjobb kamarazenei előadás kategóriájában, és elsősorban Mozart- és Beethoven-interpretációiról ismert. Bár e versenymű stílusát Mozartéhoz hasonlónak tartják, már határozottan tartalmazza „azt a drámát és kontrasztot, amely a kései Beethoven számos művét jellemzi”. A B-dúr zongoraverseny nagyszerű klasszikus darab (annak ellenére, hogy egyszer maga Beethoven mondta róla: „nem tartozik a legjobb műveim közé”), és Goode rendkívül mesterien, élettelien és színesen játszotta. A darab játékosan kezdődik, derűs nyugalommal folytatódik, nehéz kadenciába fordul, majd erőteljes rondóval fejeződik be. A szünet után a BFZ az úgynevezett „Sors-szimfónia” rögtön beazonosítható, és az első pillanattól fogva felvillanyozó sors-motívumával indított (5., c-moll szimfónia, op. 67, 1808), vagyis a zenekari repertoár egyik legismertebb és leggyakrabban játszott muzsikájával. Bizonyos, hogy a BFZ már számtalanszor előadta ezt a híres és népszerű szimfóniát, ennek ellenére teljesen frissnek, teljesen újszerűnek hangzott. A felejthetetlen kezdő motívum erőteljesen és merészen szólalt meg, egyszerre volt komoly és lelkesítő. A második tételben (Andante con moto) mintha a béke és nyugalom szigetét idézték volna meg egy csipetnyi bánattal fűszerezve – összességében gyönyörű és izgalmas előadást hallhattunk. Fischer remekül tartotta kézben a ritmust, az első ütemektől a céltudatos, rendkívül dinamikus befejezésig. A zenekritikus E. T. A. Hoffmann – aki egyébiránt a Diótörő alapjául szolgáló mese (Diótörő és Egérkirály) szerzője – sokkal jobban jellemzi ezt a zenét az ősbemutató után, mint ahogy e sorok írója valaha is remélhetné: „Ragyogó fénysugarak hasítanak bele e vidék sötét éjszakájába, amitől óriás árnyakra leszünk figyelmesek, melyek előre-hátra imbolyogva bekerítenek minket, és mindent lerombolnak a bensőnkben, kivéve a végtelen vágyakozás fájdalmát; e vágyakozásban minden gyönyör, mely ünnepi hangokban zengett fel, elsüllyed és összeomlik, de csakis e fájdalom által – mely, miközben bekebelezi, de nem rombolja le a szerelmet, reményt és örömöt, szét akarja feszíteni keblünket az összes szenvedély harsogó harmóniáival – tudunk tovább élni, és lenyűgözve szemlélni a szellemeket.” A fokozatosan elért, csodálatos tetőpont után a közönség egy emberként ugrott talpra, és kiáltotta: „Bravó, Fischer! Bravó, Budapest!” – és a kiáltozás nem szűnik, míg a muzsikusok és karmesterük többször is elegánsan meghajolnak. Az eredeti cikket itt olvashatják el.