– Utoljára 2011-ben járt Budapesten, akkor is a Fesztiválzenekarral muzsikált együtt. Hogy emlékszik vissza erre az alkalomra?

– Elég nehéz lenne elfelejteni azt a fellépést, mert a Fesztiválzenekar rendkívüli muzsikusokból áll. Velük játszani hihetetlenül nagy élmény volt! Pontosan emlékszem, mennyire nagy hatással volt rám az a magas színvonalú profizmus, amellyel muzsikáltak, és amelyből áradt a zenéhez fűződő egyedülálló viszonyuk. Ezért is örülök annyira, és várom újra a találkozást velük és persze Budapesttel is. – Úgy tudom, hogy az  Első csellóverseny t Sosztakovics nem kifejezetten Rosztropovicsnak szánta. Az általam ismert történet szerint Rosztropovics nagyon szerette volna, ha születne neki egy ilyen mű, de többen azt tanácsolták neki, hogy ne is próbálkozzon ilyesmivel előállni, mert Sosztakovics biztosan nem tesz eleget egy ilyen kérésnek. Büszkébb volt annál, mint hogy bárkihez is alkalmazkodjon. Viszont amikor megírta az első csellóversenyét, meghívta Rosztropovicsot, hogy hallgassa meg a darabot, sőt, a kottát is megmutatta neki, mert szerette volna tudni, tetszik-e neki. Rosztropovics nem mondott semmit, de rövidesen visszatért, addigra tökéletesen megtanulta a darabot, és el is játszotta a szerzőnek. Amikor Sosztakovics megkérdezte, hogy tetszik-e neki, azt felelte: nagyon. Így aztán neki ajánlotta a művet írásban is. A darab váratlan fordulatokban gazdag. Mindjárt az elején megdöbben a hallgató, hiszen egy indulóval kezdődik, ami egy csellóverseny esetében igen szokatlan. Általában sokkal líraibban indulnak az ilyen zeneművek. Az is érdekes, hogy egy erős szóló kadenciával folytatódik a bevezető – ilyet sem nagyon ismer a csellóirodalom. – A Második csellóversenyt tudomásom szerint szimfóniának szánta Sosztakovics, s csak később lett belőle versenymű. Ez az idős Sosztakovicsra jellemző darab, amely a késői művei közül talán a legmeghatározóbb. Magányosság árad belőle, sokkal személyesebb és befelé fordulóbb, mint a fiatalon írt első concerto. Nagyon érdekesen váltakozik benne a szomorúság és a magány érzése a groteszk és ironikus elemekkel. A szerző egyik legizgalmasabb műve. – Jól gondolom, hogy Sosztakovics a szívéhez egyik legközelebb álló zeneszerző? – Mindig arra gondolok, milyen óriási szerencsém van, amiért klasszikus szerzők műveivel hozott össze a sors. Ez a zenei anyag ugyanis nagyjából 400 évet ölel fel, amely számlálhatatlanul sok különböző művet tartalmaz, különböző korokban, különböző mesterek által, különböző hangulatokban és különböző célokkal. Egyik csodálatosabb, mint a másik. – Vagyis nincs kedvence közülük? – Sokan és gyakran kérdezik, melyik csellóra írt darab áll a legközelebb hozzám, de én nem érzem úgy, hogy köteles lennék választani. Számomra szinte mindegyik mond valamit, ad valamit és ezért nagyon nagy értéknek tartom valamennyit. Azok, amelyeket már sokszor játszottam, biztosan mélyebben belém épültek, de egy-egy új darab új érzéseket ébreszt bennem. Bach műveit például ugyanolyan odaadással játszom, mint Sosztakovicséit. – 14-15 éves koromig mindkét hangszeren játszottam, méghozzá elég komolyan. Egyébként csellózni igen későn, csak 11 évesen kezdtem el. Előtte a zongorázás mellett hegedülni is tanultam, de aztán eljött az a pillanat, amikor apám azt mondta: most már csellózni is elkezdhetek. – Megengedte, vagy rábeszélte az édesapja a csellózásra? – Azt hiszem, szívesen vette, ha az ő hangszerét is megtanulom és én nagy örömmel vetettem bele magam a csellózásba. Szerencsére apám okos volt és nem akart rábeszélni semmire, de valahányszor segítségre volt szükségem, számíthattam rá. Nagyon boldogan játszottam ezen a gyönyörű hangszeren, és bármilyen technikai problémám adódott, azonnal apámhoz fordultam. – Az édesanyja nem sajnálta, hogy nem maradt a zongoránál? – Eleinte nem volt boldog tőle, de aztán belátta, hogy ez a jó nekem. Apám pedig sokszor mondogatta, hogy ne gyakorolj annyit fiam, mert a végén még muzsikus lesz belőled! Ilyenkor persze mindenki nevetett a családban.

A teljes interjút a Fidelión olvashatják el.