Turné: Bécs

A-kategóriás koncert csupa B-betűvel: a BFZ Bartók és Bruckner egy-egy művével érkezik Párizsba. A koncert első felében Bartók „tematikus anyagában tetszetősebb” 2. zongoraversenye szólal meg, amelyet eredetileg maga a szerző szólójával mutattak be Frankfurtban. A zongora mögött ezúttal a 30. születésnapját a hangverseny után két nappal ünneplő Alexandre Kantorow foglal helyet. A Csajkovszkij Verseny-győztes francia zongoraművészt a Classica a hangszer fiatal cárjának, a Fanfare egyenesen Liszt reinkarnációjának nevezi – liszti képességekkel Bartókot játszani elég kecsegtető. A szünet után Fischer Iván Bruckner monumentális, több mint egyórás 7. szimfóniáját vezényli, amely élete legnagyobb sikerét hozta szerzőjének, aki művében többszörösen tisztelgett példaképe, Wagner művészete előtt.

Miután 1. zongoraversenye finoman szólva is bonyolultra sikerült (vagy ahogy ő fogalmazott: „faktúrája kissé – sőt, mondhatni nagyon is – nehéz, mind a zenekar, mind a közönség számára”), Bartók megírta a darab ellentétpárját, amely azonban sok szempontból a mű folytatásának is tekinthető. Úgy érezte, a dallamilag igen szerethető alkotás némely fiatalkori darabjára emlékeztet. A két versenyművet ma már persze teljesen egy lapon említi a közvélemény. A 2. zongoraverseny egyik különlegessége a hangszerelés: míg az első tételben kizárólag fúvósok és ütősök, addig a másodikban csak vonósok és timpani áll szemben a zongorával, és a hangszercsoportokat csak a fináléban engedi össze a szerző. Nem mindennapi az a megoldás sem, ahogy Bartók titkon négytételessé bővíti a hagyományosan háromtételes műfajt. A szimmetrikus lassú tétel, vagyis a bartóki éjszakazene közepén ugyanis szintén szimmetrikus scherzót találunk. Idézetből sincs hiány: a szonátaformájú nyitótételben Stravinsky Tűzmadarának jellegzetes motívumára utal a trombita. A későbbi téma viszont, bár népdalszerű, Bartók saját költeménye. Ezek a témák végül kifacsarva visszatérnek a ritmusközpontú rondófináléban is.

Csodadarab – mondta Hermann Levi, a Parsifal ősbemutatójának karmestere Bruckner 7. szimfóniájáról. A két évig húzódó komponálás közben a szerző ellátogatott Bayreuthba, ahol épp a Parsifalt tekintette meg, de ennél sokkal fontosabb hatás érte ott, hiszen ekkor találkozott utoljára Wagnerrel, akit csodált. A példakép 1883-as halálával a szimfónia új irányt vett. Eddigre készen állt a beethoveni hagyományokat követő viharos scherzo, és a korábban félbehagyott nyitótételbe is illesztett már néhány Wagner-idézetet Bruckner. A legmeghatóbb gesztus azonban a pályatárs halálának hírére született: a lassú tétel. A zene mély gyászt fejez ki, miközben végtelenül elegáns. Baljós, ugyanakkor kétségtelenül gyönyörű. A wagneri zenei világot árasztó tétel ráadásul az ún. Wagner-tubák főtémából faragott gyászénekével zárul. Ebből a hangulatból tör ki a már említett scherzo, majd a finálé, amelyben nemcsak egymással ellentétes zenei karaktereket rendez harmóniába Bruckner, de a mű nyitótémáját is felidézi. A Wagner pártfogójának, II. Lajos bajor királynak ajánlott szimfóniát Nikisch Artúr mutatta be 1884. december 30-án, Lipcsében.