Az Európai Zenekari Akadémiát Fischer Iván kezdeményezésére a Budapesti Fesztiválzenekar és az Európai Unió Ifjúsági Zenekara közösen hozták létre. Az itt tanuló fiatal zenészek a BFZ-nél szereznek zenekari tapasztalatot, kamaracsoportjaik pedig számos európai országban koncerteznek. A kamaraprodukciókra rangos professzorok mesterkurzusokon készítik fel a fiatalokat.

Victor Aviat, azaz VIC régóta a Budapesti Fesztiválzenekar első oboistája. Klasszikus zenei tevékenysége mellett francia sanzonokat ír és énekel. Legtöbbször zongorakísérettel énekel, de néha cselló vagy kürt kíséri, ami mélyebb dimenziót ad dalainak. Első önálló albuma 2025-ben készül el.

Részletek:
Benjamin Britten: Frank Bridge-variációk, op 10.
Benjamin Britten (1913–1976) csodagyerekként indult a zeneszerzői pályán. Tizennégy éves korára műveinek száma már a százat is meghaladta. Kimagasló tehetségét felismerve brácsatanára elvitte a kor egyik legismertebb brit komponistájához és zeneszerzés-tanárához, Frank Bridge-hez (1879-1941), aki találkozásuktól fogva főszereplője volt Britten életének, ő mentorálta, tanította a gyermek Brittent, aki így ír mesterével történt találkozásukról: „Nagyon jól kijöttünk. Másnap reggel ott voltam nála, és végigmentünk néhány darabomon… Attól fogva rendszeresen töltöttem nála a vakációt Eastbourne-ban vagy Londonban. Bár még csak tízes éveimben jártam, komoly és professzionális képzésben részesültem, végtelenül hosszúságú órákat adott. Emlékszem, fél tizenegykor kezdtünk, és teaidőben bejött Mrs. Bridge, és azt mondta, ’Igazán, Frank, adhatnál a fiúnak egy kis szünetet’”. Britten később, már a Royal College of Music hallgatójaként, ottani mestere, John Ireland növendékeként is kitartott Bridge mellett. Nemsokkal az akadémia elvégzése után Britten felkérést kapott, komponáljon filmzenét. Az első három évben több mint negyven filmhez, rádiójátékhoz és színházi előadáshoz írt kísérőzenét. A filmek között ott volt az 1937-es Love from a Stranger című mozi. A filmzenét rögzítő együttest Boyd Neel karmester, a London String Orchestra nevű együttes vezetője dirigálta. Együttesét meghívták az az évi Salzburgi Ünnepi Játékokra. A meghívás egyik feltétele egy új brit mű bemutatása voltt. A karmester tudta, Britten milyen gyorsan és milyen magas színvonalon komponál, úgyhogy megkérdezte, ráér-e, és hajlandó volna-e új művet komponálni az alkalomra. Szerencsénkre Britten ráért és a hajlandóság is megvolt benne. Tudjuk: 1937 június 5-én kezdett komponálni, 10 nap alatt elkészült a vázlatokkal és július 12-én fejezte be a munkát, amelynek eredményét a Fesztiválzenekar művészeinek előadásában hallhatja a közönség. A nyomtatásban megjelent partitúrán ott áll az ajánlás: „FB-nek. Szeretettel és csodálattal”. A mű – mint azt címe is jelzi –, Frank Bridge művekből vett idézeteket variál. Britten a kéziratban jelzi, hogy minden egyes variáció Bridge személyiségének egy-egy összetevőjét fejezi ki: mélységét, energiáját, kedvességét, humorát, kötődését a hagyományhoz, rajongását, vitalitását, rokonszenvességét, tisztességét, satöbbi. Bridge válasza a neki tisztelgő műre: „Nem tudom megfelelőképpen kifejezni, milyen sokat jelent nekem ez nekem. Ez egyike annak a kevés remek dolognak, ami életemben történt velem.”

W.A.Mozart: G-moll szimfónia, KV 550
A Don Giovanni 1787 október végi prágai bemutatójának idején a Habsburg Birodalom nehéz korszakát élte: immár két hónapja háborúban állt a törökökkel, és a rákövetkező hónapok sem hoztak enyhülést a bajban: II. József egyik vereséget szenvedte a másik után, a belpolitikában, az örökös tartományokkal kapcsolatban, a külpolitikában és a harcmezőn. Mindez természetesen kihatott Bécs zenei életére is, a muzsikusok fellépési lehetőségei megritkultak, kereseti lehetőségeik megcsappantak, a zene iránti érdeklődés megfogyatkozott. Jóllehet, Mozart sztár-státusza mit sem változott, ő is megérezte a nehézségeket. (Ebből az időszakból maradtak fenn a közismert „kolduló levelek”, amelyekben szabadkőműves páholytestvérétől, Puchbergtől kér áthidaló kölcsönöket.) Az anyagi nehézségek azonban nem befolyásolták a zeneszerző alkotó energiáit, ez az az időszak, amelyben Mozart utolsó három szimfóniáját komponálta, írt két zongoratriót, két szonátát és néhány kisebb művet. Mindezt nyolc-tíz hét alatt. Hogy a három szimfónia, az Esz-dúr (K.539), a g-moll (K.550) és a „Jupiter” (K. 551) milyen alkalomra íródott, nem tudjuk. Módfelett valószínűtlen, hogy az asztalfióknak készültek volna, hiszen Mozart mindig konkrét alkalmakra, már kitűzött koncertekre vagy megrendelésre, és többnyire a bemutató közelségében komponált. Azt sem tudjuk, hogy bemutatásukra sor került-e még a komponista életében. Feltételezések szerint a három mű alighanem a Casinóban tervezett koncertjeire íródott. Hogy ezeket a koncerteket végül megtartották-e, nem tudjuk. Mindenesetre stilisztikailag olyannyira összetartozó művek ezek, hogy Nikolaus Harnoncourt pályája végén egységes műként, „hangszeres oratóriumként” adta elő és vette lemezre őket, egy másik jelentős karmester, (a Fesztiválzenekarnál immár rendszeresen vendégeskedő) Jordi Savall „szimfonikus testamentumról” beszél. A „nagy g-moll szimfónia” a középső a három mű közül. (Mellékneve, a „nagy” a korábbi, 1773-ban keletkezett „kis” g-moll szimfóniától /K.183/ hivatott megkülönböztetni.)