A még csak húszas évei végén járó, versenygyőztes német szoprán, Anna-Lena Elbert Ligetit énekel; egy Amerikába emigrált szerző élete utolsó hónapjaiban zongoraversenyt ír; a nyugat-európai klasszikus zene egyik vitathatatlan zsenije pedig Napóleon, majd inkább egy meg nem nevezett hős előtt tiszteleg. Ez a koncentrált, mégis szerteágazó műsor nem más, mint a Budapesti Fesztiválzenekar harmadik londoni koncertjének programja a Royal Albert Hallban. Megszólal Ligeti avantgárd „antioperájának” bravúros koloratúrária-füzére, a Bartók-zongoraverseny szólistája a Londonban élő magyar zongoristalegenda, a II. Erzsébet által zenei tevékenységeiért 2014-ben lovaggá ütött Sir Schiff András lesz, az est végére pedig Beethoven korszakhatárokat átlépő grandiózus „Eroicája” tesz fergeteges felkiáltójelet.

Gepopo, a brueghellandi titkosrendőrség főnöke figyelmezteti Go-go herceget: a hírszerzés tudomására jutott, hogy egy hatalmas üstökös tart feléjük, amely el fogja pusztítani a bolygót. A kódolt üzenet a hírnök félelme és paranoid hisztériája miatt szinte érthetetlenné válik. Ligeti egyetlen operája, a Le Grand Macabre abszurd karikatúra, szellemes irónia, virtuóz groteszk. Kiváltképp igaz ez az 1991-ben önálló koncerttarabbá váló Gepopo-áriákra. A világvégét kétségbeesetten megéneklő rendőrfőnök szólama elképesztően nehéz technikai feladat elé állítja a szoprán szólistát, a néha kórusként is működő kamarazenekar hasonló virtuozitással kíséri a segélykiáltást.

A 3. zongoraversenyben a korábbi erőteljes, már-már agresszív hangzásokkal ellentétben Bartók – feleségére, a darab címzettjére, Pásztory Dittára gondolva – a lágyságra helyezte a hangsúlyt, visszatért a hagyományos formákhoz és hangvételhez. A magyar népzenei dallamok visszafogottabb használata, a korábban elutasított verbunkos zene beengedése a műbe és a populárisabb hangvétel ellenére a darab az utolsó hangig bartóki. Az erdei hangulatot teremtő, gyakran rögtönzésszerű nyitótétel után, a lendületes és vidám népdalszerű finálé előtt Bartók legőszintébb, legmeghatóbb zenéje szól: egy vallásos, korálszerű ének, a magát éppen jobban érző szerző zenei imája.

Napóleonnak való ajánlás ide, fantáziadús zenetudósok által kitalált rejtett programok oda – ami biztos, hogy Beethoven végül egyik legnagyobb pártfogójának, Lobkowitz hercegnek dedikálta 3. szimfóniáját, amely „egy nagy ember emlékének megünneplésére” készült. Az elképesztő méreteket öltő drámai nyitótétel tele van dallamokkal, a zene hangulata mégis egységes. A lassú gyászinduló tovább mélyíti a korábbi fájdalmat, amire a váratlanul berobbanó scherzo nyújt orvosságot. A darabot variációs finálé zárja, amelynek témáját Beethoven már korábban is többször használta, és amelyben a fúgától a magyaros motívumokig sok mindent felsorakoztat.