Egy kortárs holland szerző darabja a programban; a még csak húszas évei végén járó, versenygyőztes német szoprán, Anna-Lena Elbert Ligetit énekel; a nyugat-európai klasszikus zene egyik vitathatatlan zsenije, a bonni születésű géniusz pedig Napóleon, majd inkább egy meg nem nevezett hős előtt tiszteleg. Ez a koncentrált, mégis szerteágazó műsor nem más, mint a Budapesti Fesztiválzenekar bonni koncertjének programja. A 2021 júliusában elhunyt Louis Andriessen műve nyitja a hangversenyt, amelyben a szerző sem apparátust, sem konkrét hangmagasságot nem ad meg, kizárólag a ritmust írja elő. Megszólal Ligeti György avantgárd „antioperájának” bravúros koloratúrária-füzére, az est végére pedig a Beethovenfest ünnepeltjének korszakhatárokat átlépő grandiózus „Eroicája” tesz fergeteges felkiáltójelet.

„Csak abban az esetben sikerülhet a mű, ha minden játékos olyan szándékkal játszik, hogy a szerepe lényeges. Épp mint a politikában” – írja Louis Andriessen a Workers Union kottájában. A „Dolgozók szakszervezete” 1975-ben született a Stravinsky, a jazz (elsősorban a boogie-woogie) és az amerikai minimalizmus hatása alatt álló 36 éves szerző tollából. A művet bármilyen összetételű hangszeres együttes előadhatja. A művészek kiválasztják a maguk tetszőleges középhangmagasságát, és az egyetlen vonalat tartalmazó kottából kiolvassák, mikor kell alatta vagy felette játszaniuk. Az eredmény teljes hangnem- és dallamnélküliség, a szigorú ritmus azonban egységbe kovácsolja a zenekart.

Gepopo, a brueghellandi titkosrendőrség főnöke figyelmezteti Go-go herceget: a hírszerzés tudomására jutott, hogy egy hatalmas üstökös tart feléjük, amely el fogja pusztítani a bolygót. A kódolt üzenet a hírnök félelme és paranoid hisztériája miatt szinte érthetetlenné válik. Ligeti egyetlen operája, a Le Grand Macabre abszurd karikatúra, szellemes irónia, virtuóz groteszk. Kiváltképp igaz ez az 1991-ben önálló koncerttarabbá váló Gepopo-áriákra. A világvégét kétségbeesetten megéneklő rendőrfőnök szólama elképesztően nehéz technikai feladat elé állítja a szoprán szólistát, a néha kórusként is működő kamarazenekar hasonló virtuozitással kíséri a segélykiáltást.

Napóleonnak való ajánlás ide, fantáziadús zenetudósok által kitalált rejtett programok oda – ami biztos, hogy Beethoven végül egyik legnagyobb pártfogójának, Lobkowitz hercegnek dedikálta 3. szimfóniáját, amely „egy nagy ember emlékének megünneplésére” készült. Az elképesztő méreteket öltő drámai nyitótétel tele van dallamokkal, a zene hangulata mégis egységes. A lassú gyászinduló tovább mélyíti a korábbi fájdalmat, amire a váratlanul berobbanó scherzo nyújt orvosságot. A darabot variációs finálé zárja, amelynek témáját Beethoven már korábban is többször használta, és amelyben a fúgától a magyaros motívumokig sok mindent felsorakoztat.