Egy zongoraverseny, amely a depresszióból segítette ki Rachmaninovot. Egy szimfónia, amely meghozta Sibelius számára az európai sikert. Egy karmester, aki mindkét szerzőnek szakavatott tolmácsolója, és egy zongorista, akinek a zeneirodalom legnehezebb versenyművei sem jelentenek akadályt. Őket egyesíti most a Fesztiválzenekar.

1901-ben fontos események zajlottak a zenevilág különböző színterein: Szergej Rachmaninov befejezte 2. zongoraversenyét, Jean Sibelius pedig elkezdte 2. szimfóniáját. Mindkét mű áttörést jelentett szerzője számára. Előbbinek segített letenni az alkoholt és kilábalni egy sikertelen bemutató okozta depresszióból, utóbbinak pedig észak-európai komponisták számára mindaddig elképzelhetetlen elismerést hozott az egész kontinensen. Az estet az a nyolcvanéves orosz Dmitrij Kitajenko vezényli, aki mindkét szerző szimfóniáiból készített több díjjal is jutalmazott lemezt.

„Csodálatos, heves és végtelenül virtuóz” – írta egy kritikus a dél­koreai Yeol Eum Son játékáról. A The Times „a tisztaság és fölény mintapéldájaként” emlegette a fiatal zongoristát, aki a koncert első felében a BFZ szólistája lesz. 2. zongoraversenyét, amelyben mindezen tulajdonságokra szükség is van, az ősbemutatón maga Rachmaninov játszotta. A darab ajánlása orvosának, a mű keletkezését hipnózisos kezeléssel elősegítő Nyikolaj Dahlnak szól. A terápia sikeres volt: a szerző soha többé nem esett újra depresszióba.

Merőben eltérő körülmények között, egy békés olaszországi kiránduláson születtek meg Sibelius 2. szimfóniájának alapgondolatai. Ez a szerző utolsó műve, amelyben egyértelműen tiszteleg a klasszikus formák és a nagy elődök előtt. Az apró motívumokból történő építkezés, az utolsó két tétel szünet nélküli átmenete és a finálé ünnepélyessége Beethovent idézi.