Fejérvári Zsolt: Nagyon örülök, hogy a Fesztiválzenekar ismét újít, és bővül az olyan izgalmas programok sorozata, mint a Kakaókoncertek, a Zenevár vagy a Zsinagógakoncertek. Barokk együttese már van a BFZ-nek, működik egy kortárs zenét játszó csapata is, de klasszikus kamarazenekara eddig még nem volt. Ezt is nagyszerű ötletnek tartom, és azt gondolom – ahogy a jegyeladásokat figyeltem – a közönség is örül ennek. Számomra igazán nagy megtiszteltetés, hogy a Végh Sándor Verseny egyik győzteseként részt vehetek ezeken a koncerteken, amelyeket Pilz János vezet. Nagyon régóta játszom vele együtt, és ragyogó kamaramuzsikusnak tartom. A kamarazenélés egyébként is az egyik szívügyem, boldog vagyok, hogy erre sok lehetőségünk van a Fesztiválzenekarban.

Jól gondolom, hogy a BFZ egyik nagy titka, hogy a muzsikusok mindegyikére művészegyéniségként tekintenek? Önöknek megadatik a lehetőség, hogy alkalmanként a saját művészi képességeik maximumát adják ki magukból, ennek pedig egyik kiváló fóruma a Végh Sándor Verseny.

F.Zs.: Erről az jut eszembe, hogy több budapesti zenekarnál nyertek pert azok a muzsikusok, akik semmiképp nem akartak a különböző meghallgatásokon a vezető karmesternek játszani. Nálunk ez épp fordítva van: mi fontosnak tartjuk, hogy időről időre egyéni muzsikusi képességeinket is megmutathassuk, nálunk inkább a tolongás a jellemző. Harminc, negyven egyéni produkció minden második évben összejön a Végh Sándor Versenyre. Zenésztársaink mindannyian fontosnak tartják, hogy heteken át gyakoroljanak, és hogy akár új darabokat is fölfedezzenek, amelyeket aztán megmutatunk egymásnak.

Az, hogy ilyenkor egymást is meghallgatják, okoz feszültséget, vagy épp ellenkezőleg, inkább inspirációt jelent?

F.Zs.: Mivel nem egymás legyőzése a cél, különösen fontosak ezek a megmérettetések. Ilyenkor azok is reflektorfénybe kerülhetnek, akik nem szoktak egyedül szerepelni. Gyakran előfordul, hogy vonós tuttisták nyernek a Végh versenyen. Olyanok, akik még sohasem álltak a színpadon, mindig csak a többiekkel együtt ültek a pult mögött. És amikor a jelentős művészekből álló zsűri úgy ítéli meg, hogy érdemesek ezek a produkciók a nagyközönség figyelmére, az nagyon nagy lökést ad egy-egy muzsikusnak.

Ha nem lenne a Végh verseny, mennyit tudnának egymás igazi képességeiről? A próbákon ebből mennyi derül ki?

F.Zs.: Ahhoz azért már nagyon régóta játszunk együtt (a zenekar többségét 14 éves kora óta ismerem), hogy nagyjából mindenkiről tudjuk, mit tud. De hogy mire képes egy-egy különleges megmérettetés esetén, az a Végh versenyen derül ki igazán.

Bottesini h-moll nagybőgőversenyét játssza a Concertino koncerten. Mit jelent Önnek ez a darab?

F.Zs.: Azért különösen kedves a szívemnek ez a darab, mert már jó párszor játszottam, többek között azon a cremonai versenyen, amelyen második lettem, úgy, hogy az első díjat nem adták ki. Most pedig – zeneakadémiai tanárként – sokadszor tanítom diplomakoncertre készülő növendékeimnek. Talán mondhatom, hogy elég bensőséges a viszonyom a darabbal. Miközben Bottesini nem olyan kvalitású zeneszerző, mint pl. híres kortársa, Verdi, azt hiszem, mégis nagy felfedezés lesz a közönség számára.

Nem véletlen, hogy Verdit említette, hiszen nagyon jó barátságban volt a két zeneszerző.

F.Zs.: Igen, és azt is jó tudni, hogy Bottesini páratlan szólista volt. Egy igazi világjáró, ahogy az a 19. században szokás volt. Ugyan nem maradhatott róla felvétel, de tudjuk, hogy Liszt és Paganini színvonalán játszott. Királyoknak, főuraknak muzsikált, miközben nagyszerű karmester volt és kiváló zeneszerző, főleg az opera műfajában.

Hogy készül erre a darabra?

F. Zs.: Ahogy az operában, itt is „énekelnünk” kell. Nem is akármilyen színvonalon, sok technikai nehézséget leküzdve. Miközben egy igazán virtuóz versenyműről van szó, egyik csodálatos dallam követi benne a másikat.

Azt olvastam, hogy ez a nagybőgőre írt darab kicsit olyan, mintha egy opera zenéje lenne. És ha már opera, most épp itt ülünk a Falstaff bemutatójának estéjén a vicenzai Teatro Olimpico kertjében, és várjuk, hogy elkezdődjön az előadás. Önnek az opera különösen fontos műfaj. Igazam van?

F.Zs.: Az opera valóban egy egészen különös zenei világ, amiből a szimfonikus zenekarok jelentős része kimarad. Így ezt is Fischer Iván fantasztikus újításának tartom, hogy az utóbbi évek mindegyikében találkozhattunk egy-egy operával. A Mozart-sorozat után most kiváló döntés, hogy Verdi is az étlapra került.

Az október 28-i koncert után közvetlenül közönségtalálkozót tartunk muzsikusainkkal: Bereczky Dáviddal, Fejérvári Zsolttal, Lesták Bedő Eszterrel, Pilz Jánossal,  Sipos Gáborral és Szitka Rudolffal.  A beszélgetést moderálja: Hámori Gabriella, az Örkény Színház színművésze. Helyszín: Olasz Intézet, Fellini Moziterem. Az ingyenes eseményre a linkre kattintva regisztrálhatnak.