A kamarazenekari művekből szemezgető évadzáró Concertino műsorán szerepel Mozart 5. hegedűversenye is, amellyel nem egészen húszévesen búcsút intett a műfajnak. Az est szólistája a berlini Konzerthausorchester első koncertmestere, Suyoen Kim, aki a The Strad újságírója szerint „bájjal, csábítóan meleg hangszínnel és folyékony dallamívekkel” játszik Mozartot.
Váradi Júlia: Hogy történt, hogy már ötévesen hangszert választott? Feltételezem, a szülei ösztönözték, hogy hegedülni kezdjen. Így volt?
Suyoen Kim: Egy nyugat-németországi kisvárosban, Münsterben nőttem fel, ahol a gyerekeknek nagyon jó lehetőségük volt zenét tanulni a helyi zeneiskolában. A tanárok nagyon elkötelezettek voltak, és mindenki olyan hangszert választott, amilyet akart. Egy nap édesanyám észrevette, hogy a környékbeli gyerekek már mind játszanak valamilyen hangszeren, és megkérdezte, hogy én is szeretném-e kipróbálni valamelyiket. Persze, hogy igent mondtam. A szüleim nagyon szerettek klasszikus zenét hallgatni, emlékszem, hogy apám reggelente mindig feltett néhány régi hanglemezt. Azt hiszem, azt is észrevették, hogy nagyon gyorsan megtanultam a dallamokat, sok új dalt tanultam, és ezt is szerették volna ösztönözni. Soha nem gondolták, hogy ez lesz az életem, hiszen ők maguk nem voltak zenészek.
V. J.: Hogyan derült ki, hogy különlegesen tehetséges?
S. K.: Az első tanárom, Houssam Mayas a helyi zeneiskolában azt mondta édesanyámnak, hogy különleges vagyok, mert úgy tűnik, már a kezdetektől fogva tisztes hangot tudtam megszólaltatni. Azt mondta, van tehetségem, van érzékem a vonóhoz és a hangszerhez. Emlékszem, hogy nagyon bátorító volt a zeneóra, a szoba egyik sarkában volt egy mini hűtő, tele fagylalttal. Ha jól ment a gyakorlás, kaptunk a finomságokból, és azt hiszem, ez is eléggé inspirált bennünket, gyerekeket.
V. J.: Kilencévesen felvették a Detmoldi Musikhochschule-ba, a valaha volt legfiatalabb német konzervatóriumi hallgatóként. Hogy érezte ott magát? Jó kezdet volt, vagy nehézséget okozott, hogy sokkal idősebb és tapasztaltabb diákok között tanult?
S. K.: Ha most visszagondolok rá, úgy tűnik, nem igazán fogtam fel, hogy mit is jelent ez az egész. Fiatalabb koromban rendkívül félénk voltam, és nagyon önkritikus is. Soha nem gondoltam volna, hogy tehetséges vagyok, vagy hogy jól játszom. Nem így éreztem. Elég nehéz időszak volt ez számomra, de nem a körülmények miatt, hanem mert magammal, a félénkségem terheivel kellett megküzdenem. De ez a tapasztalat sokat segített a későbbiekben.
V. J.: Köztudomású, hogy a klasszikus zene, különösen a hegedülés nagyon mélyen gyökerezik a koreai kultúrában. Talán ez is a magyarázata annak, hogy ennyi jó koreai hegedűművész van. Koreai eredete számított abban, hogy egy életre ezt a hangszert választotta?
S. K.: Németországban születtem, és soha nem éltem Koreában. De az igaz, hogy nagyon mélyen gyökerezik bennünk az a munkamorál és a fegyelem, amit a szüleinktől tanulunk. Az én esetemben legalábbis ez fontos lecke volt. A hangszeres játékhoz fegyelem kell, ezt nem lehet megúszni. Ugyanakkor művészként értékeket kell megosztanunk másokkal, és ehhez nagyon sokat kell tanulnunk magunkról is. A zene, a tánc, az ételek, a család, mindez erősen kapcsolódik bennem Koreához. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy egyszerre mindkét kultúrában nőhettem fel.
V. J.: Ez az első alkalom, hogy Budapesten játszik a BFZ zenészeivel. Mit tudott korábban a zenekarról?
S. K.: Akkor lettem Berlinben koncertmester a Konzerthaus zenekarában, amikor még Fischer Iván volt a zeneigazgató. Ez új munkakör volt számomra, korábban nem volt zenekari tapasztalatom. De nagyon boldoggá tett, hogy vele dolgozhattam, minden próbán tanulhattam valami varázslatosat. Azt hiszem, még mindig ez a motorom, a tanulni akarás szelleme. Annyira inspiráló, imádok vele dolgozni. Így persze nagyon örültem, amikor meghívott a Budapesti Fesztiválzenekarba vendég koncertmesternek. A zenekar annyira különleges, egyedülálló energiával és hagyományokkal rendelkezik. Egyformán szeretem a próbákat és a koncerteket, amelyek mindig más érzéseket ébresztenek bennem. Nagyon örülök, hogy szólistaként is felléphetek a zenekarral, biztos vagyok benne, hogy valami különlegeset fogok tanulni.
V. J.: Budapesten a Concertinón Mozart A-dúr versenyművét adja elő. Mit gondol erről a Mozart-műről? Már egészen fiatalon felvettek Önnel egy nagyon sikeres CD-t, amelyen Mozart D-dúr koncertjét játszotta. Mozart biztosan nagyon közel áll önhöz, ahogy persze oly sokakhoz.
S. K.: Az A-dúr versenyművet még nem sokszor játszottam, és számomra is meghökkentő, hogyan juthattam ilyen messze úgy, hogy ez a versenymű nem szerepelt a repertoáromban! De ebben az évadban végre előadhatom, és valóságos fényűzés, hogy ilyen muzsikát játszhatok. Mozartot az élet megannyi szakaszában lehet játszani, gyerekként, idős emberként, és mindig képes a legtisztábban visszatükrözni a személyiségünket. Talán ezért is tartunk tőle mindig egy kicsit!
Szólistánk korai, 2005-ben kiadott Mozart-lemezébe ma is érdemes belehallgatni.
