Amikor a színpadra alkalmazott koncertelőadás éleslátó drámai fordulatot alkalmaz egy sokrétű opera, gyönyörű jelmezek, elmésen egyszerű, de korhű díszletek, a megnyerő (és repertoárszínházi társulatként együtt dolgozó) énekesi szereposztás kapcsán, nos, ezt nevezem igazi előadásnak.  Ez a figyelemreméltó produkció vasárnaptól fogadja az érdeklődőket. Mindenekelőtt azt kell kiemelnem, hogy a zenei előadás önmagában is különlegesnek tetszett. A Budapesti Fesztiválzenekar az elmúlt harminc évben Fischer Iván vezetésével az egyik legmegbecsültebb zenekarrá avanzsált a nemzetközi zenei színtéren. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Figaro újszerű, ragyogó és letisztult vasárnapi előadása. Mozart jól ismert partitúrája kifejezett természetességgel jelent meg. Fischer Iván tempói összességében kissé lassúbbak, mint az ebben a műben megszokottak. A zenekar a megzabolázott ütemnek köszönhetően azonban megújult részletgazdagsággal és mély kifejezőerővel játszott. Az énekesek a recitatívók váltakozásánál sem fukarkodtak az idővel, és szépen kidomborították a librettóban foglalt zűrzavar, intrika és bolondozás finom árnyalatait. Egyszerű oka van, hogy a zenekar előadása üdének és sokoldalúnak tűnik, mégpedig az, hogy Fischer rendezői felfogása szerint a zenészek a dráma részesei. A programismertetőben is ezt világítja meg: a Figaro alapvető vonása a változás. „Az emberek férfiból nővé, grófnőből szolgálólánnyá és fiúból katonává változnak” - írja Fischer Iván. És a ruha, azaz a jelmez a változás eszköze. Az opera által „megfestett” társadalmi rangsort a ruha tartja életben, akár Figarót, a gróf tiszta, de egyszerű ruházatú apródját, akár a hivalkodóan és túlzó díszességgel öltöző grófot tekintjük. Fischer Iván rendezésében az énekesek többnyire a mai kornak megfelelő, hétköznapi ruhában lépnek színre. A korhű jelmezek azonban mindenhol megtalálhatók, bárki felöltheti őket, aki szeretne másnak a bőrébe bújni. Némelyik jelmez próbababákon ereszkedik a színpad fölé.  Az események többnyire három emelvényen történnek a színpadon csoportokban elhelyezkedő zenekari tagok mellett. A jobb és a bal oldalon ajtók láthatók, a háttérben pedig zsúfolásig tömött ruhatartó található, amely Figaro és Susanna szerény - egybekelésük utáni - otthonától kezdve a grófnő öltözőszobájáig számos zűrzavaros és romantikus intrika színhelye. A színpadi produkció jelmezes része a nyitány forgatagában indul. Először szemtanúi vagyunk, amint Fischer Iván a szereplőkkel beszélget, és kedélyesen cseverészik a közönséggel is, majd átsétál a zenészek elé. Kezdetét veszi a nyitány. Így veszi kezdetét az a rakoncátlan jelenet, amelyben a kórustagok körbeszaladgálnak, jelmezeket próbálgatnak, némelyikük kövér szereplőkhöz kipárnázott gúnyába préseli magát, mások gatyára vetkőznek, majd szürke szolgálói ruhát öltenek magukra. A színes forgatag természetes módon megy át az első felvonás nyitó jelenetébe, amelyben - az operarajongók tudhatják - ruhapróbára kerül sor: Susanna felpróbál egy fehér menyasszonyi fátylat. Laura Tatulescu szopránja kellemes hangú, lélekkel teli Susannát formál meg. Hanno Müller-Brachmann basszbariton ideális Figarónak bizonyul: fiatalos, megnyerő színész, aki határozott, mély és izgalmas hanggal rendelkező énekes. Müller-Brachmann Figarója - amint a nyitó jelenetben a karosszékben üldögélve, egyszerű kézmozdulatokkal méregeti és elképzeli a házaspár új pamlagának helyét – könnyed, de elmélyedő kedvességet sugároz, miközben Susanna egyértelművé teszi, hogy a gróf miféle terveket szövöget vele kapcsolatban. A kedves és törékeny Almaviva grófnőt alakító Miah Persson szoprán pompás hangot és elegáns líraiságot visz a könnyeket fakasztó előadásába. Roman Trekel bariton alakítja az érces hangú, nyugodt, magas és ösztövér Almaviva grófot, akinek játéka vonzza a közönség tekintetét. Borotvált fejjel, és szűk, fekete öltönyben veszélyesen arisztokratikusnak tűnik. A New Yorkban debütáló, a siheder Cherubinót alakító Rachel Frenkel mezzoszoprán csordultig van fiatalkori vágyakozással, vérbő nyugtalansággal. Ann Murray, a Marcellina szerepében színpadra lépő gyakorlott mezzoszoprán, és Andrew Shore, a Bartolót alakító erőteljes bariton - mindkettejüknek jó oka van, hogy meghiúsítsák Figaro és Susanna frigyét - díjnyertes jellemábrázolásában nyomát sem leljük a hétköznapi pózolásnak. Az éjszakai kerti zárójelenetben Susanna és a grófné leleplezik a széptevő grófot, közben szerepcseréjükkel móresre tanítják a bolondulásig féltékeny Figarót. Fentről aláereszkedik a keményített cselédruha és az elegáns bárónői toalett, majd a jelenet megfelelő pillanatában Persson és Tatulescu egyszerűen belecsúsztatja a karját a mozdulatlan ruhába. Úgy vélhetnénk, hogy ez drámaian merevvé teszi a jelenetet. Ezzel szemben azt az üzenetet közvetíti, hogy a céljaink elérését szolgálni hivatott „jelmez” egyben börtönünk is. A karakterek az ünnepi zárójelenetben eldobják a jelmezüket, majd hétköznapi viseletben gyűlnek össze. Mély értelmű rendezői megoldás. Fischer Iván - mivel nem kíván „lábatlankodni” - az opera közben gyakorta a hegedűsök között ülve vezényli a nyilvánvalóan alaposan begyakorolt előadást. Fischer gyökerei - bár csodás képességű zenész - egyáltalán nem indokolják természetes rendezői affinitását. Tehetsége nyilvánvaló, ami kétségkívül zenei éleslátásának is köszönhető. Két éve Mozart Don Giovannijának előadásakor, amelyben a szereplők a kórus szerepét is betöltötték, valamint végtagjaikkal formálták a falakat, a bútorokat és a Giovannit elnyelő lángnyelveket is, nem csupán a Mostly Mozart Fesztivál, de az egész New York-i operaszezon kiemelkedő fénypontja volt. Akár a mostani Figaro.

Írta: Anthony Tommasini