A Budapesti Fesztiválzenekar a Royal Festival Hallban
Abban, hogy Bartók Béla jelentette az est alappillérét, nincs semmi meglepő – ugyanakkor, míg a műsor szellemisége egységes volt, paradox módon az előadás eszközei nagyon is különböztek egymástól. Élvezettel hallgattuk Bartóktól a tudatos romantizálással játszott Magyar parasztdalokat, és a zeneszerző egyfelvonásos operájának, A kékszakállú herceg várának bámulatosan transzparens és részletgazdag előadását. A műsor elején pedig ízelítőt kaptunk a Bartókot ihlető népi forrásokból.
Tartottam tőle, hogy a hangverseny első része egy-két zeneszámmal fűszerezett ismeretterjesztő előadássá válik, és a zene zsigeri élményét kiszorítja az etnográfiai székfoglaló. Aggodalmam a szünethez érve nem oszlott el teljesen. Fischer először rövid bevezetőt mondott Bartók néprajzi kutatásairól és újításairól, s mondókáját archív felvételekkel illusztrálta. Ezután következett az „empirikus élmény”: Sebestyén Márta népdalénekes és három zenész előadott néhányat azokból a népdalokból, melyek a 20. század elején erősen megmozgatták Bartók fantáziáját.
A magabiztos, higgadt, kissé kényszeredetten játékos, de tökéletesen őszinte Sebestyén Márta mestere ennek az anyagnak; engedményeket nem tesz, a hangja éles, határozott. Ugyanakkor metsző pillantásával, mélyvörös ruhájában megnyerő jelenségnek bizonyult. De hogy az ördögbe fordulhatott elő, hogy a Festival Hall nem feliratozta a dalokat? Bizony, nehéz olyankor reagálni és értékelni, amikor gőzünk sincs arról, miféle helyzetet, cselekményt vagy érzelmet közvetít az adott dal. Továbbá: ha már Sebestyén öltözéke valamiféle „autentikus” viselet akart lenni, mi az oka, hogy a kísérői – akik népi hegedűn, brácsán és bőgőn játszottak – mai, nyugati fellépőruhában jelentek meg? (Szabó András brácsájának és Fejérvári Zsolt bőgőjének ragacsos, gyantaporlepte fogólapja mintegy kikérte magának ezt a helyzetet.) Talán csak én voltam egyedül, aki korlátozást érzett: arra vágytam, hogy a népzene még fékezhetetlenebbül robbanjon ki. Mindenesetre az első rész végén előadott népdalban Kádár István hegedűs lába legalább olyan fürgén járt, mint az ujjai a hangszeren, Fejérvári csattogó pizzicatói és a fogólap épségét veszélyeztető csapásai pedig arra utaltak, hogy ez a zene vígan megélne a koncert után a bárban. Mindazonáltal úgy éreztem, ez a „kísérlet” nem igazán vált be.
Bartók Magyar parasztdalokjának (1933) – kilenc meghangszerelt darab a húsz évvel korábban, zongorára írt Tizenöt magyar parasztdalból – Fischer-olvasata a melodikus írásmód líraiságát és a zenekari színek gazdagságát hangsúlyozta. A nyitó unisono döbbenetesen sűrűn és tónusgazdagon szólalt meg. Míg a vonósok fénylő bársonyossággal játszottak – a zenészek élvezték a karakteres glissandókat és harmóniákat, Eckhardt Violetta koncertmester néha hátra is fordult, hogy rájuk mosolyogjon –, addig a fafúvók és a rezek olykor nazális hangzása meggátolta, hogy az előadás szirupos, Brahms- vagy Dvořák-féle népies-nemzeti hangvétel felé csússzon; a sötétebb árnyalatokat az üstdobnak és a mély rezeknek köszönhettük. Fischer egyszerre ügyelt a részletekre és maradt szabad a mozdulataiban: pálcájának mozgására és testbeszédére pontos válaszokat adtak a maestrót jól ismerő zenészek.
Igazi élmény volt az attraktív zenekari hangzás, de a koncertet mégis A kékszakállú herceg vára rendkívül eleven, felváltva áttetsző és dús előadása dobta fel. Maga Fischer recitálta el a Regös bevezető szövegét (fejből), s eközben beintette a háta mögött ülő zenekart is. Ahogy a karmester egyre jobban fokozta a pszichológiai nyomást, a BFZ Bartók ragyogó, pazarul megteremtett hangzásvilágának minden egyes elemét szóra bírta, az eksztázistól – az ötödik ajtó feltárulásakor kirobbanó fényes, aranyló C-dúr akkordtól – a tragédiáig: a hatodik ajtó mögötti könnyek tavának szívszorítóan zokogó hullámzásáig. – Milyen víz ez, Kékszakállú? – zihálja Judit, kétkedését cseleszta, hárfa és fuvolák színezik.
Komlósi Ildikó magyar mezzoszoprán a műsorfüzet szerint több mint 150 alkalommal énekelte a naiv, kíváncsi Juditot. Az elmúlt két évben magam is kétszer hallottam őt ebben a szerepben. Itt, a Royal Festival Hallban Sir Willard White partnereként, a Londoni Filharmonikusokat Charles Dutoit vezényelte; illetve a 2016-os Promenád-koncerteken (akkor is Dutoit-val, aki a Royal Philharmonic Orchestrát vezényelte, John Relyea volt a Kékszakállú). A mostani estén hiányoltam az említett két fellépés „frissességét” és „fiatalos hevületét”. Kétségkívül magabiztosan gyűrűzött előre a drámai folyamat, arról azonban nem győzött meg Komlósi, hogy ő egy szenvedélyes, ifjú menyasszony, s a hangja sem olyan üzembiztos már, mint régen. Ettől függetlenül valódi fájdalom áradt szét a csöndesebb pillanatokban, például a várba érkezéskor, ahol a megzavarodott Judit azt kérdezi: „Nincsen ablak?”, vagy amikor döbbenten veszi észre: „Sír a várad!” Ezek finom expresszivitásához illeszkedett a csellók oszcilláló vonókezelése. Komlósinak ahhoz is megvan az ereje, hogy a zsúfolt zenekari hangzás fölé kerekedjen: dermesztő volt, amikor az ajtók kinyitását kérte a Kékszakállútól, és ijesztően mélyre hatoló, amikor a kulcsokat követelte (bár ez a hangterjedelme alsó határára esik), s amikor kimondta: „A te várad fala véres!”
Cser Krisztián (basszus) erőteljes portrét festett az érzelmeit könyörtelenül elfojtó Hercegről, aki szinte kedvetlenül viseli saját hatalmát – „Lásd, ez az én birodalmam” –, és hajlamát az erőszakos dominanciára. Sebezhetőségére is történt utalás: „Judit, Judit!” – kiáltotta Cser egy pompás csellószóló kíséretével, s olykor a kürtök meleg hangja is az elsüllyedt, elnyomott érzésekre utalt.
A Budapesti Fesztiválzenekar büszke rá, hogy a Gramophone listáján bekerült a világ tíz legjobb zenekara közé. Izgalmas, felzaklató előadásuk bizonyítja: joggal.
Claire Seymour
Komlósi Ildikó (mezzoszoprán), Cser Krisztián (basszus), Budapesti Fesztiválzenekar, vezényelt: Fischer Iván
Royal Festival Hall, London, 2017. május 23., kedd
