Nagyon fiatalon nyerte el a világ legrangosabb versenyeinek díjait: tizennyolc éves volt, amikor a legfiatalabbként diadalmaskodott a moszkvai Csajkovszkij Versenyen. Mit gondol ma a versenyek szerepéről a klasszikus zenében? Valóban mérhetik a zenei nagyságot?

1988 és 1990 között vettem részt nemzetközi versenyeken, és az egészen más korszak volt, mint a mai. Tizenöt éves koromra hazámban, Japánban már minden jelentős versenyt megnyertem, noha addig nem tanultam külföldön. Ezek a tizenévesen vállalt nemzetközi megmérettetések ugyanazt az inspirációt és tanulási lehetőséget adták, mint amit a külföldi tanulmányok nyújtottak volna. Néhány kivételtől eltekintve szinte lehetetlen volt a hozzám hasonló ázsiai muzsikusoknak elkezdeni a pályát, hogy előbb bizonyítottunk volna nemzetközi versenyeken. Ebben az értelemben a díjak afféle belépőt jelentettek: megnyitották az utat a jövőbeli lehetőségek felé. De úgy gondolom, hogy a versenyek nem képesek maradéktalanul mérni a zenei nagyságot. A művészi fejlődés örök folyamat, amelyet jóval a versenyszínpadon túl is folytatnunk kell.

Jelenleg egy 1732-es Guarneri del Gesù hegedűn játszik. Mi teszi különlegessé, és valóban megfelel hírnevének a legendás hangszer?

Egy igazán nagyszerű hangszer rengeteget képes tanítani a muzsikusnak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy több mint harminc éven át kivételes hegedűk álltak mellettem a mindennapi gyakorlásban és koncertezésben. Ezt az 1732-es Guarneri del Gesùt éppen a világjárvány idején kezdtem használni, előtte egy Stradivarin játszottam több mint két évtizeden át.

Ami alapvetően megkülönbözteti a Guarnerit a Stradivaritól, az a hangadás módja. A Stradivari szinte erőfeszítés nélkül képes gyönyörű hangot produkálni, de éppen emiatt nagyon érzékenyen és óvatosan kell bánni vele, hogy ne törje meg vagy halványítsa el ezt a természetes szépséget. A Guarneri nem mindig engedi könnyen megszólaltatni magát. Ám aki kitartóan keresi az ideális hangzást, olyan színeket és karaktereket tárhat fel, amelyek mindent túlszárnyalnak. Még olyan művekben is új értelmezéseket és kifejezési lehetőségeket kínált, amelyeket korábban sokszor eljátszottam. Szóval igen, ezek a hangszerek valóban méltók a legendájukhoz, de a varázs nincs munka nélkül, mert próbára teszik és egyben inspirálják a muzsikusokat.

Saint-Saëns 3. hegedűversenyét adja elő a Budapesti Fesztiválzenekarral. Ez egy káprázatos, romantikus remekmű, tele ragyogással és bájjal. Miben rejlik a kihívás?

A koncertet a kor leghíresebb virtuóza, Pablo de Sarasate számára írta Saint-Saëns, aki fantasztikus hegedűdarabot komponált – például az Introduction et Rondo Capricciosót. Érdekes mellékszál, hogy Eduárd Lalo Spanyol szimfóniájának Sarasate-féle előadása ihlette Csajkovszkijt egy saját hegedűversenyre. Számomra a Saint-Saëns-mű legnagyobb kihívása, hogy miként lehet egyszerre érvényre juttatni a hegedűszólam egyedi szépségét és az egész darab építkezését úgy, hogy a hallgatóság számára a lehető legizgalmasabb legyen. Persze, hogy őrült virtuozitást kíván, de legalább ennyire fontos a francia zene eleganciáját és finom humorát is érzékeltetni. A ragyogás és a kifinomultság egyensúlya teszi igazán nehézzé az előadását.

Mit jelent egy mű elsajátítása? Bele kell vinni a személyiséget az előadásba, vagy a kottában benne van minden?

Az előadást alapvetően meghatározza a hangszer, amin játszom, a koncertterem akusztikája és a zenésztársaim is. Az a feladatunk, hogy életet leheljünk a zenébe. Ehhez nem elég a kotta valódi megértése és értelmezése, minden tudásra és tapasztalatra szükség van. Én arra törekszem, hogy az adott pillanatban a lehető legteljesebb előadást hozzam létre, olyat, ami akkor és ott a legőszintébb.

2001-ben Dvořák és Sarasate műveiből készített nagyszerű lemezt a Budapesti Fesztiválzenekarral, azóta is felléptek együtt. Milyen érzés most újra velük muzsikálni?

Számomra minden alkalom igazi megtiszteltetés, amikor a Fesztiválzenekarral játszhatok. Mélységesen tisztelem a zenéhez való hozzáállásukat, az elhivatottságukat, és őszintén nagyon várom, hogy ismét együtt álljunk színpadra.

Mikor „működik a kémia” egy szimfonikus zenekarral?