Daniel Oren izraeli karmester mindenre elszánt édesanyjának köszönheti, hogy világhírű muzsikus lett belőle. Mindent tud az operáról: 13 évesen fedezte fel énekesként Leonard Bernstein, 22 évesen már a Római Operaház zenei programjáért felelt, napjainkban pedig a Verona Operafesztivál zeneigazgatója. Bár az élet az operák felé sodorta, sosem mondott le a szimfonikus repertoárról: április 22-én és 23-án a Budapesti Fesztiválzenekekart vezényli a Budapest Kongresszusi központban egy lehengerlő romantikus programmal, és a szintén izraeli hegedűművész, Guy Braunstein szólójátékával. Interjú.
Az édesanyja mindent megtett azért, hogy Ön zenész legyen. Miért volt ez olyan fontos számára?
Daniel Oren: Édesanyám tipikus „jiddise máme” volt. Mindent a személyes, művészi és szakmai fejlődésem köré szervezett, és élete utolsó pillanatáig támogatott. Nagyon művelt és határozott nő volt, aki hitt abban, hogy a gyermekének küldetése van, mégpedig az, hogy muzsikus legyen, és elvigye a zene üzenetét az egész világnak. Apám és ő is arra bátorítottak, hogy tanuljak csellót, zongorát, éneket, majd karmesterséget. Nekik köszönhetek mindent, ami ma vagyok.
Milyen családban nőtt fel Izraelben? Volt más zenész is a felmenői között?
D. O.: Egy félig arab, félig zsidó családban nőttem fel. Ez komoly feszültségeket is okozhatott volna, de azt kell, hogy mondjam, soha nem tapasztaltam semmiféle konfliktust gyerekkoromban. A szüleim nagyon szerettek és óvtak – ugyanezt próbálom én is tenni a gyerekeimmel – szóval szerencsés voltam. Rajtam kívül nem volt zenész a családban, csak édesanyám nagy elszántsága, aki azonnal meglátta bennem a tehetséget.
Hogyan találkozott Leonard Bernsteinnel, és milyen hatással volt Önre 13 éves korában?
D. O.: Bernsteinnel egy meghallgatáson találkoztam, amikor az egyik műve, a Chichesteri zsoltárok gyermekszerepének eléneklésére jelentkeztem. Megint csak édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy a Maestro előtt énekeljek – Isaac Stern hegedűművész is ott volt! Emlékszem, hogy abban a pillanatban csak énekelni és játszani akartam; magam zongoráztam, és Giovanni Paisiello „Nel cor più non mi sento” című dalát és néhány jiddis dalt énekeltem. Mint utólag megtudtam, mély benyomást tettem Bernsteinre, akinek nem volt kétsége afelől, hogy én vagyok „A gyerek”. Rendkívüli ember volt, nagyon emberi és figyelmes. Emlékszem, hogy a próbák alatt minden zenésszel külön beszélgetett, a családjukról, a problémáikról, az életükről. Ez is mutatta, mennyire mélyen érző, természetes és egyszerű ember volt, miközben a világ egyik legelismertebb zenészeként ismertük.
Ön világszerte ismert operakarmester. Közelebb áll a szívéhez az opera műfaja, mint a szimfonikus zene?
D. O.: Valójában véletlenek sorozata miatt kerültem közelebb az operarepertoárhoz és lettem annak szakértője. Mindössze 22 évesen lettem a Római Operaház zeneigazgatója. Így mintegy „rákényszerültem”, hogy villámgyorsan jártas legyek az operák vezénylésében. Magam is elég jó énekes voltam, ami nagy segítség volt az énekesek számára, hiszen sok mindent tudtam és értettem mind a hangképzésről, mind a frazeálásról. Végül, de nem utolsósorban úgy gondolom, hogy az emberi hang az a hangszer, amely a legközelebb áll Istenhez, ezért különösen szeretek operákkal foglalkozni. Ennek ellenére a szimfonikus repertoár vezénylésével sosem hagytam fel, ugyanolyan nagy örömöt jelent számomra. A hangszerek is ugyanolyan spirituális és varázslatos összhatást tudnak teremteni, mint az emberi hangok.
Mi a különbség?
D. O.: Egy karmester számára a szimfonikus- és operarepertoár néhány tényezőben különbözik. A szimfonikus repertoárban a zenekar a fő hangszer és az inspiráció forrása; a zenészekre kell koncentrálni, miközben egy darabot tolmácsolok. Az opera esetében a zenekar az interpretáció szempontjából meghatározó, de az énekesek állnak a játék középpontjában. Mindig arra igyekszem a hangsúlyt fektetni, hogy a zenekar kifejezze magát anélkül, hogy hangerőben elfedné az énekeseket, és hogy ezáltal minél szélesebb színskálát hozhassunk létre.
Budapesten két világszerte kedvelt és ismert darabot vezényel a Budapesti Fesztiválzenekar élén: Bruckner 4. szimfóniáját és Mendelssohn e-moll hegedűversenyét. Készül valami egyedire a művek megszólaltatásakor?
D. O.: Az előadás pillanatában minden karmesternek valami újat kell létrehoznia amellett, hogy a zenekar a legmegfelelőbben adja elő a darabot. A zene sokszínű művészet: sosem tudhatod, mi történik egy koncerten. Szeretek néhány pici csavart beletenni az előadásba, ami nem változtatja meg a partitúrát, de adott esetben felerősít bizonyos hatásokat. Követem az inspirációt, ami a szólistától és a zenekari muzsikusoktól érkezik.
Találkozott már korábban a Fesztiválzenekarral?
D. O.: Nem, még soha nem találkoztam velük, de tudom, hogy nagyszerű zenekarról van szó, komoly hagyományokkal. Biztos vagyok benne, hogy kiváló zenészekkel találkozom majd, akikkel sok érzelmet osztunk majd meg egymással.
Az interjút Váradi Júlia készítette.
