A magyar karmester, Fischer Iván beszél az elvárások nyomásáról, a zenekar inspirálásáról és a Konzerthaus meglepetéseiről Az 1951-ben született Fischer Iván évek óta a legkeresettebb dirigensek közé tartozik az egész világon. Harminc évvel ezelőtt alapította a Budapesti Fesztiválzenekart, amelyet a brit zenei szaklap, a Gramophone a világ tíz legjobb zenekara közé sorol. Fischer a szezonkezdet óta a Konzerthaus vezető karnagya. Máris otthon érzi magát Berlinben, amelyet „szabad, toleráns és derűs” városnak nevez. Fischer úr, a Konzerthaus élére való kinevezését nagyon nagy várakozások kísérték – mennyire nyomasztó ez? Én ezt egyáltalán nem éreztem. Ám ha nagyok az elvárások, akkor az érdeklődés is fokozódik, és egy bizonyos lelkesedés is feltehető. Erre pedig feltétlenül szükségem van ahhoz, hogy valamit elérjek. Berlinnek olyan sok zenekara van, nem utolsó sorban a nagy nemzetközi hírnévnek örvendő Berlini Filharmonikusok. És van ez a zenekar és ez a ház, a volt Kelet-Berlinben, ami most a legszebb városközpont. De az ember mindig bizonyítani akar. Ez pedig nagyon egészséges hozzáállás, ha valaki el akar érni valamit – sokkal jobb, mint ha azt gondolnánk, „úgyis elég jók vagyunk”. A saját zenekarával, a Budapesti Fesztiválzenekarral már eljutott a nemzetközi zenekari „top ten”-be. Mit lehet a Konzerthaus zenearával elérni? Egy ilyen kitüntetés nagyon szép, az ember örül neki, de soha nem ez volt a dolog értelme. Miért játszik egy zenekar, mit is csinálunk tulajdonképpen? Tudatában kell lenni annak, hogy itt nem versenyről, a másokkal való összehasonlításról van szó, hanem a közönség kultúraigényéről. Egy közösséget szolgálunk, amely zenét szeretne hallgatni. És ahhoz, hogy a zenénkkel boldoggá tudjuk tenni az embereket, egyetlen út vezet: nekünk is szeretnünk kell a zenét, amit játszunk, és meg kell osztani ezt az örömöt a közönséggel. Jó dolog, ha az embert dícsérik és kitüntetik, de a zenének a koncertteremben kell sikerülnie. Ott ülnek az emberek – nekünk azt a bennük élő gyermeket kell megérinteni, aki valami szépet szeretne átélni, azt szeretné, ha felemelnénk, magunkhoz ölelnénk. Ezt kell szem előtt tartanunk, s akkor a kitüntetések maguktól jönnek. A Konzerthaus honlapján azt olvassuk Öntől, hogy „csak olyan műveket vezényelek, amelyekhez megvan a kulcs”. – Van olyan, hogy „a” kulcs? Szerintem van. Magam is komponálok, úgyhogy tudom, hogyan működik ez a folyamat. Az ember ír valamit, de az nem egyszerűen hangjegyek sora. Valami van mögötte – egy hangulat, egy érzés, valami, ami lenyűgöz. Ezt meg kell érteni és tudni kell azonosulni vele. Amikor Beethovent dirigálok, két dolgot kell tennem: meg kell értenem, mit akart mondani, és a pódiumon ezt sugározni. Ahogyan egy színész azonosul a szerepével. Persze nagyképűség lenne azt mondani, hogy ez minden zeneszerző esetében sikerül nekem. Egyikkel jobban sikerül, a másikkal kevésbé. A zeneszerzés hozzátartozik a karmesteri hivatáshoz? A kettőnek sok köze van egymáshoz: ha az ember maga is komponál, jobban érti a komponistákat. Ha pedig nem komponál, van egy nagyon erős késztetése, hogy alkosson, ne „csak” interpretáljon, és akkor néha túl messzire megy. Én azonnal felismerem a nem komponáló karmester frusztrációját, és mindig szeretném odasúgni: Írj valamit, az megnyugtatna! (nevet) Ön két nagyon különböző dirigensnél tanult: Hans Swarowskynál és Nikolaus Harnoncourt-nál. Kinek volt nagyobb hatása Önre? Valószínűleg Harnoncourt-nak. Swarowsky száraz volt, ő még a „neue Sachlichkeit”, az új tárgyiasság antiromantikus nemzedékéhez tartozott: Ne legyünk szentimentálisak, kérem. Ennek nyomait még ma is látjuk, például Pierre Boulez-nél. Harnoncourt viszont rányitotta a szemünket arra, hogy itt sokkal többről van szó – a zene nem csak hangjegyek sora, hanem van mögötte egy üzenet. Ez engem sokkal jobban érdekelt. Ön szerint mi a karmester szerepe? Én abban látom a szerepemet, hogy a zenekart összetartsam. Ott van az ember előtt száz művész, az egyik félénkebb, a másik temperamentumosabb. A karmesternek ezeket a tehetségeket egy irányba kell vezetnie, hogy egy egységes kifejezés jöjjön létre. Ez a mi feladatunk. Nem szabad azt hinni, hogy a karmester utasításokat ad, amelyet a zenészek követnek. Ez így nem megy. Minden muzsikusnak alkotó módon kell előadnia a darabot, egész lelkével, meggyőződésével, és kockázatot vállalni. Természetesen olykor ki kell javítani hibákat – mint egy takarítónő. Ilyen szerepünk is van, de egy jó karmester csak tíz százalékban takarít, a többi kilencven az inspirálás. Mi a különbség az utasítás és az inspirálás között? Képzelje el, hogy a fuvola lassabb, mint a brácsa. Ilyenkor mondhatjuk azt is, hogy „a brácsák szíveskedjenek lassabban”, vagy „fuvola gyorsabban, kérem”. Ez az unalmas munkamódszer. Ám ha azt mondom a brácsáknak: „Itt tessék a fuvolára koncentrálni”, akkor bekapcsolom a saját kreativitásukat, és maguktól észreveszik, hogy valami túl lassú vagy túl gyors. Hiszen amikor valaki egy hangszert tanul, a kreativitása fejlődik, s neki saját érdeklődési területeket kell kifejlesztenie, minden iránt kell érdeklődnie. S utána bekerülnek egy szimfonikus zenekar kikötőjébe, s hirtelen nagyon kevés kreativitást várnak tőlük. Nem kell gondolkodniuk, nem kell műsorokat kitalálniuk, a személyiségüket fejleszteniük – senkit nem érdekelnek az ötleteik. A kreatív képzés és a nem kreatív munkavégzés kettőssége zsákutca, erről újra el kellene gondolkodni. Fel kell használni a zenészek kreativitását, a hivatalnokjellegű zenélés megöli a zenét. Ön a Konzerthausnál is folytatja az újfajta koncertformák keresését. Ez mire jó? A hagyományos koncertformák legtöbbször nem illenek a zenéhez. Schubert szalonoknak komponálta a zenéjét, ahol talán harminc ember ült a zongora körül. Most pedig ezer ember ül egy koncertteremben – ez nem nagyon schubertes. Vagy gondoljon azokra a művekre, amelyek meglepni akartak: Beethoven Kilencedikje forradalom volt – hatalmas meglepetést okozott, hogy egy szimfóniában hirtelen emberi hang csendült föl. Ez teljesen más, mint a hetenként elhangzó, kiszámítható zene. Nekem sokszor inkább a „normális” koncert az, ami kicsit komikus. Ezért próbálgatok újra és újra – vajon mit jelent ez vagy az a mű, mi az üzenete? És eztán igyekszem úgy megvalósítani, hogy átjöjjön az eredeti gondolat. Például nemrég csináltunk egy Rachmaninov-estet, ami egy zongorakíséretes dallal kezdődött. Ez szerintem fontos, mert a dal Rachmaninovnak egy lényeges oldalát mutatja meg. Számára fontos volt az orosz nyelv, és a hagyományos zenekari esten ez hiányozna. A meglepetéskoncert azonban ebben az évadban nem szerepelt a műsoron. Majd újra fog. Nem kell túl sokszor csinálni. A meglepetéskoncert azért remek, mert nem kell mindent előre annyira meghatározni. Ebben a koncertbizniszben már két évre előre tudni kell, mit, kivel, mikor játszunk. Nincs elegendő tere egy spontán gondolat megvalósításának: hogy valami ma eszünkbe jut és holnap megcsináljuk. A meglepetéskoncert erre ad lehetőséget. Ön rendszeresen tart nyilvános főpróbát is. Ez esélyt ad arra, hogy a közönség és a zenekar különböző elképzelései találkozzanak. A zenekar az előadás előtt sokszor technikai kérdéseket akar tisztázni: ez a hang rövid-e vagy hosszú, jó-e így a tempó, van-e itt ritenuto… A mögöttem ülő közönség egy egészen ás világban él. Ők azt akarják tudni, mi ez, miről van szó, mit mond ez nekem, mit élhetek át. Ez pedig nagyon hasznos, mert ha a főpróbán két mondatot mondok erről, az a zenekart is felébreszti. A közönség pedig beleláthat abba, hogyan működik egy zenekar. Ez összehozza a zenekart és a közönséget. Konzerthaus Berlin - Eine Frage, Herr Fischer... von Klemens Hippel, concerti.de