Fiatal hegedűművészek Takács-Nagy Gáborral – 2.
Dettlaff, Takács-Nagy
Program
Közreműködők
További információ
Az esemény körülbelül 1,5 óra hosszúságú.
Az eseményről
Lengyel és magyar szerzők darabjaival, lengyel és magyar előadóművészek közreműködésével indul a BFZ tavaszi koncertje: Bartók és Szymanowski, Takács-Nagy Gábor és Marta Dettlaff baráti harmóniában egészíti ki egymást. A hegedűművészként is nemzetközi hírű karmester a BFZ fiatal hegedűsöket bemutató sorozatának második koncertjén a zenekar lengyel akadémistáját, a 2026-os Végh Sándor Verseny egyik győztesét állítja középpontba. A 2001-es születésű Dettlaff Szymanowski hegedűversenyét játssza, amely a „kifinomult primitivizmus” képviselője, a nyers népi energia és az impresszionista hangszínek különös ötvözete. Előtte az inspirációért ugyancsak a gyökerekhez visszanyúló Bartók öt népdalszerű darabja szólal meg. A koncertet Schumann hosszan érlelt, szíveket megdobogtató szimfóniája zárja.
Este a székelyeknél, Medvetánc, Melódia, Kicsit ázottan, Ürögi kanásztánc. Öt zongoradarab, amelyeket 1931-ben Bartók meghangszerelt, és egy opus alá rendezett. A Magyar képek tehát a Gyermekeknek vagy a Tíz könnyű zongoradarab didaktikus dallamainak koncertzenévé emelése. Így lesz a nyitótételben az eleve székelyes dallamból a fafúvósoknak köszönhetően furulya-tilinkó hatású zene. A néhol elmélázó nóta után hatásosan robban be a scherzoszerű, féktelen Medvetánc, amelyre újabb kontraszt a sorozat lassú tétele, a borús és érzelmileg mélyebb Melódia. Ezt a kicsit ázottan tántorgó és csukladozó figura groteszk portréjával oldja fel Bartók, majd a művet eredeti népzene-feldolgozással zárja.
„A nagy zenész emlékére, drága és felejthetetlen barátomnak, Paweł Kochańskinak” – áll Szymanowski 2. hegedűversenyének címlapján. A szerző hegedűművész barátja még segített a darab részleteinek kicsiszolásában, majd az 1933-as ősbemutató élete utolsó nyilvános fellépése lett. Az egytételes, de két nagy egységre tagolható hegedűverseny nagyszabású, egyszerre álmodozó és eksztatikus kadenciáját is ő készítette. Nem ez a darab egyetlen ambivalens szakasza. Szymanowski mindvégig a nyugati zenekultúra és az ősi, egyszerű motívumok határmezsgyéjén jár, a virtuozitás mellett (majdhogynem helyett) a színeket élteti. Zenéje a bölcsődalszerű, már-már hipnotikus kezdéstől az élénkebb táncdallamokon át a rusztikus, vad ünneplésig ível.
1841-ben, első szimfóniájának lelkes fogadtatása után Schumann azonnal újabb nagyzenekari darab komponálásába kezdett, ám még az sem hozott számára szerencsét, hogy a munkával épp felesége, Clara születésnapjára készült el: az alkotás a decemberi lipcsei bemutatón megbukott. A kritikák hatására visszavonta művét, és csak tíz évvel később vette elő és dolgozta át, immár 4. szimfóniaként. A hat hangból álló, mottószerű főmotívum végigkíséri a darabot a négy egymást szünet nélkül követő tételen át. A drámai, majd lendületesre forduló nyitótételt Romanze követi, amelyben az oboa és a cselló mellett a szólóhegedű is lírai szerepet kap. A rendhagyó beosztású szapora scherzo beethoveni színekkel tündöklő fináléba torkollik.