Turné: Pärt, Sibelius, Brahms

Magyar zenekar észt művet énekel, izraeli hegedűművész orosz versenyművet játszik, majd a romantikus megkönnyebbülés szimfonikus hangjai teszik teljessé az élményt. A nagyívű Mahler-koncert másnapján három eltérő, de dallamokban egyaránt gazdag világot bemutató műsorral tér vissza a Carnegie Hallba a Budapesti Fesztiválzenekar. A 90 éves Arvo Pärt a cappella hitvallása után a nyugat-európai és orosz zenei elemeket kiváló érzékkel ötvöző Csajkovszkij versenyműve szólal meg Maxim Vengerov szólójával. A világ legjobb hegedűsei között számontartott Grammy- és Gramophone-díjas művész a legnagyobb koncerttermek állandó fellépője, miközben az UNICEF jószolgálati nagyköveteként a legszegényebb helyekre juttatja el a zenét 1727-es Stradivarijával. A hangversenyt a beethoveni nyomás alól végre felszabaduló Johannes Brahms derűs szimfóniája zárja.

„Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal.” A kortárs egyházi zeneszerzés legkiemelkedőbb alakjaként emlegetett Arvo Pärt a gregoriánban találta meg mindazt, amiből inspirálódva létrehozta saját minimalista irányzatát, a hangszínre, a minden egyes hangra fókuszáló tintinnabulit. A latin kifejezés harangocskákat jelent, és a finom hangzások karakterére utal. A kevés hangból építkező, szigorú szabályokat követő, lassú, meditatív művek sorába illeszkedik az a Summa is, amely 1977-ben – bár később hangszer változat is készült belőle – eredetileg énekhangokra íródott. A körkörös zenei mozgású darab a „hiszekegy”, a latin Credo szövegét dolgozza fel.

A kudarcba fulladt házassága elől és öngyilkossági kísérlete után Clarensbe elvonuló Csajkovszkij gyönyörű műveket komponált a Genfi tó partján. 1878-ban mindössze néhány hét alatt írta hegedűversenyét, melyet barátja és tanítványa, Joszif Kotek hegedűművész tanácsai alapján csiszolt tökéletesre. A darab címzettje, Auer Lipót ugyan játszhatatlannak ítélte, a versenymű ma mégis a műfaj egyik leggyakrabban előadott alkotása. A dallamilag igen nagyvonalú nyitótétel hol lírai pas de deux-t, hol grandiózus erőket mutat. A finoman hangszerelt és díszített, visszafogott, dalszerű lassútétel után szünet nélkül robban be a gyakran rusztikus szlávos rondó-finálé.

Mintegy másfél évtizedébe került Brahmsnak, hogy Beethoven Kilencedikje után rátaláljon saját szimfonikus hangjára. A drámai küzdelem és drámai végeredmény után a 2. szimfónia szinte csak úgy kiszaladt a szerző kezei alól: a partitúra egyetlen nyár alatt készült. A komponálás helyszíne, a szépséges Wörthi-tó nyugalma kihallatszik a zenéből, a korábbi fájdalmak és nehézségek helyett itt a pasztorális hangulat dominál. Fény és sötétség, líra és erő, intimitás és kitárulkozás találkozik a műben, amely az első tételt nyitó, basszusban megszólaló háromhangos motívumból építkezik. A cselló által bevezetett lassú tétel hoz néhány felhőt, de a pengetett kíséret felett elhangzó oboaszóló el is űzi őket a harmadik tételben. A finálé Brahms legfelszabadultabb zenéinek egyike.