Első Brugge-i Brahms-koncertjének másnapján a szerző újabb két magyar tánca, egy kihívást jelentő versenyműve és mélységeket megjáró szimfóniája kerül a Fesztiválzenekar Concertgebouw-beli műsorára. A táncsorozat utolsó, valamint egyik leglíraibb darabja nyitja a két félidőt. A hangversenyt Brahms tragikus hangvételű e-moll szimfóniája zárja, amely a középkortól a romantikáig sok elemet ötvöz. A szünet előtti mű eredetileg ötödik szimfóniának indult, végül kettősverseny lett belőle. A hegedűszólót egy 1693-as Stradivarin Veronika Eberle játssza, hangszerének hangja a Bachtrack kritikusa szerint „olyan, mint a felhőkön áttörő meleg napsugár”. Partnere a sokoldalú legenda, a Gramophone Hírességek Csarnokának tagja, a magát csellistaként, íróként, zenei felfedezőként és általános rajongóként jegyző Steven Isserlis.

A brahmsi életmű legszélesebb körben ismert sorozatát, a huszonegy magyar táncot kis túlzással a szerző hegedűművész barátjának, Reményi Edének köszönhetjük. Ő volt az, aki megismertette vele a magyar városi cigányzenét, a csárdás és a verbunkos típusait. A Brahms által feldolgozásoknak nevezett négykezes zongoradarabokat ma inkább zenekari változatban ismerjük. A 21. magyar tánc fürge tempójával, gazdag díszítettségével és a fuvola kiemelt szerepével a virtuóz népi furulya játékát idézi. A sorozat 14. darabja egyike azon kevés táncnak, amelyben Brahms semmilyen kölcsöndallamot nem használt fel. Lassú, elegáns, már-már a palotásra emlékeztető zene.

„Az a mulatságos ötletem támadt, hogy versenyművet írjak hegedűre és csellóra” – írta Clara Schumann-nak Brahms. A kettősverseny célja az volt, hogy megbékítse haragban lévő régi jó barátját, a hegedűvirtuóz Joachim Józsefet. A darab, amelyben a csellószólam Brahmsot, a hegedűszólam Joachimot szimbolizálja, elérte a kívánt hatást, az egymással társalgó két szereplő a műben és az életben egyaránt közös hangra talált. A két hangszer bővelkedik a szólókban, de igazán duettjeik emlékezetesek: olykor teljesen összeolvadva, ugyanabban a magasságban játszanak. A terjedelmes nyitótétel és a nagy ívet bejáró lassú rész után könnyed finálé zárja a művet.

Brahms félt, hogy a közönség rosszul fogadja majd negyedik szimfóniájának drámai, komoly hangvételét. A szerző vezényelte premier azonban óriási sikert aratott, két tételt is megismételtettek a meiningeni zenekarral. Az első tételben egy egyszerű, mottószerű téma és egy ritmikus dallam sző egyre bonyolultabb hálót. A klasszikus szonátaforma után középkori fríg hangsort is használó lassú tétel következik, amelyben megszólal Brahms sokak által legszebbnek tartott melódiája. A szerző a scherzóban szabadjára engedi humorérzékét, a vidám hangulatot a triangulum csilingelésével fokozza. A barokk chaconne formájában megírt finálé egy Bachtól vett basszusmenetre épít egyre összetettebb variációkat, hogy aztán fájdalmas pontot tegyen a darab végére.