Grandiózus romantika a világ egyik legjobb együttesének tolmácsolásában: Rachmaninov-műsorral érkezik Kínába a Budapesti Fesztiválzenekar. Egy dal, amely szavak nélkül a legkifejezőbb. Egy virtuóz zongoraverseny, amely talán csak a szerzője szerint „kényelmesebb” az előzőnél. Egy szimfónia, amely végleg feledtet egy megsemmisítő kudarcot. Rachmaninov művei keletkezésük történetét tekintve is izgalmasak, a korabeli kritikusok szerint szentimentálisak és nosztalgikusak, mi mégis azért szeretjük hallgatni őket, mert gyönyörűek! A dalirodalom kuriózuma, az eredetileg énekhangra és zongorára írt Vocalise zenekari változata nyitja a koncertet, majd a 3. zongoraverseny szólal meg Anna Vinnyickaja előadásában, akit a Washington Post „igazi oroszlánnak” nevez, a Gramophone pedig „fény és árnyék felejthetetlenül csillogó játékát” emeli ki vele kapcsolatban. A szünet után a monumentális zenei diadal, a 2. szimfónia hangzik el.

„Mi szükség van szavakra, amikor a hangoddal és az interpretációddal mindent jobban és kifejezőbben tudsz közvetíteni, mint bárki szavakkal tudna?” – írta Rachmaninov Antonyina Nyezsdanova énekesnőnek, akinek Op. 34-es 14 dalából az utolsót szánta. A Vocalise énekszólamát tetszőleges magánhangzón kell előadni. A kitartott hangok, a hajlékony dallamok szinte hegedűszerű hangzást eredményeznek. Nem csoda, hogy számos tisztán hangszeres változat készült a népszerű dalból, a zenekari verzió egyenesen a szerző tollából. Ez a hangszerelés talán még jobban kiemeli a darab érzékiségét, hipnotikus szépségét.

A zongoristaként és karmesterként is turnézó Rachmaninov egyre inkább csak zeneszerzéssel szeretett volna foglalkozni. Nem tudott azonban nemet mondani egy 1909-es amerikai felkérésre, amelyre vadonatúj zongoraversenyt is komponált. Az ősbemutató után nem sokkal a New York-i Filharmonikusok és Gustav Mahler kíséretével is előadta a művet. A „Rach 3” becenéven ismert darab első tétele atipikus egyszerűséggel indul, egy nyugodt oroszos témával, majd szárnyaló melódiákkal vezet a szólista számára két változatot is kínáló kadenciáig. A melankóliától az extázisig ívelő középső tétel variációsorozatát egy habkönnyű keringő töri meg, majd a zene egy ragyogó, nagyszabású fináléba torkollik, amely izgalmasan kombinálja a korábbi témák anyagát.

Első szimfóniájának kudarca mély depresszióba taszította Rachmaninovot. Tíz év telt el, mire újra a műfajhoz nyúlt, ám első vázlataival elégedetlen volt. Erőt vett magán, átdolgozta a művet, és 1908-ban karmesterként ő vezette sikerre a szentpétervári ősbemutatót. Akárcsak a depresszióból kiutat mutató 2. zongoraversenyéért, ezért is megkapta a Glinka-díjat; végérvényesen legyőzte traumáját. Az egyórás mű nyitótétele sejtelmes és merengő lassú bevezetéssel kezdődik, majd fokozatosan jut el a viharos kidolgozási részig. A témák mottóként vissza-visszatérnek a későbbi tételekben. A Dies irae dallamát felhasználó derűsebb scherzo és a szerző egyik legszebb motívumát tartalmazó lassú tétel következik, majd fényes, dúsan hangszerelt, győzedelmes finálé zárja a művet.