A Budapesti Fesztiválzenekar és vezetőjük, Fischer Iván Gustav Mahler szimfonikus munkásságának egyik legavatottabb előadóivá váltak az elmúlt években. Mindezt nagysikerű koncertek és a legmagasabb minőséget képviselő lemezek bizonyítják. Ezúttal a szerző legpozitívabb szimfóniája kerül műsorukra, amely akkoriban nem tudott kibújni a monumentális 2. szimfónia árnyékából, mára azonban elfoglalta méltó helyét a repertoárban. A mennyei témát körüljáró „dalszimfóniát” a koncerten Liszt Ferenc a versenyművek területén elért első sikere, az A-dúr zongoraverseny előzi meg, amelyben a zongora – a szerzőtől meglepő módon – nem kiugró szólista, hanem a zenekar szerves része.

Az 1840-es évek végén Liszt visszavonult a zongoravirtuózi pályától, udvari karmesterként Weimarban telepedett le, és zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította. Az A-dúr zongoraverseny, bár a 2. sorszámot viseli, korábban készült, mint Esz-dúr párdarabja. A többször átdolgozott mű első bemutatóját 1857-ben tartották – Liszt ekkor már csak a karmesteri pódiumra lépett fel, a zongoraszólamot egyik tanítványa, a darab címzettje, Hans von Bronsart játszotta. Lisztet 1830 óta foglalkoztatta egy zongoraverseny írásának gondolata, ahogy arról Átok című darabjának változatai is árulkodnak. Bár a mű egytételesnek hangzik, több szakaszra tagolható. Liszt egyetlen bensőséges és lírai alapgondolatra fűzi fel a darabot úgy, hogy minden alkalommal más-más tempóban és karakterben (líraian, álomszerűen, keményen, vihar előtti csendként, indulószerűen) hozza vissza a témát, utoljára a fináléban rezes fanfárként.

Ha meghalljuk, hogy „Mahler-szimfónia”, többnyire terjedelmes, hatalmas apparátusra írt, mély és fájdalmas zenére gondolunk. Az 1899-ben komponált 4. szimfónia sok szempontból kitűnik a szerző szimfonikus életművéből: alig egy óra hosszú, a megszokottnál kisebb zenekart alkalmaz, témája pedig derűsebb, barátságosabb. A mű középpontjában a Das himmlische Leben (A mennyei élet) című dal áll. A fiú csodakürtje című sorozat versét, amelyben egy gyermek szemszögéből ismerjük meg a mennyországot, még 1892-ben zenésítette meg Mahler. A dal szoprán szólóval előadott zenekari változata a 4. szimfónia fináléja lett, de motívumait már a korábbi tételekben is elrejtette a szerző. Mint egy kirakós darabjai, amelyek csak az utolsó pillanatban állnak össze értelmes egésszé. Az első tétel alapvetően idilli atmoszféráját néha felhők borítják be. Ugyanez a kettőség jelenik meg a táncos második tételben, ahol egy népi hangszert imitáló szólóhegedű játssza a főszerepet, de fontos szólókhoz jut a kürt is. A lezárásában meglepetéseket tartogató lassútétel lírai variációsorozata után jön a dalfinálé, amelynek zenéje örömteli szövege ellenére végül fokozatosan és nyomasztóan köddé válik.