A Svájchoz sok szálon kötődő Liszt két ellentétes arcával és Dvořák egyik leghíresebb művével érkezik Gstaadba a Budapesti Fesztiválzenekar. A „magyar” félidőt Liszt legmagyarosabb darabjainak egyike nyitja, a világhírű rapszódia bombasztikusan meghangszerelt zenekari változata. A valóban rapszodikus tánczene után pedig a szerző nagy találmánya, a tématranszformáció kerül a figyelem középpontjába. A négy változatot megélt és egyre gazdagabb hangszerelésű A-dúr zongoraverseny szólistájaként a mindössze huszonhét éves, Csajkovszkij-versenygyőztes francia zongoraművész, Alexandre Kantorow lép a zenekar elé, akit a francia Classica magazin a zongora fiatal cárjának, az amerikai Fanfare egyenesen Liszt reinkarnációjának nevez – jó ómen egy Liszt-zongoraversenyhez.

A 19. század közepén a világ egyre több pontján született meg a nemzeti zene igénye. Liszt Ferenc lelkiismeretesen gyűjtötte az általa magyar népzenének hitt dallamokat (elsősorban cigány muzsikusok magyaros nótáit), majd megírta máig legnépszerűbb sorozatát, a tizenkilenc magyar rapszódiát. A szólózongorára komponált, Teleki László grófnak ajánlott művek közül hatot zenekarra is átdolgozott. Mint a többi rapszódia, a cisz-moll is a csárdás táncszerkezetét követi: komoly, sőt drámai hangvételű „lassan” után energikus és virtuóz „friska”, vagyis frisscsárdás következik.

Az 1840-es évek végén Liszt visszavonult a zongoravirtuózi pályától, Weimarban telepedett le udvari karmesterként, és zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította. Az A-dúr zongoraverseny 1857-es bemutatóján már csak a karmesteri pódiumra lépett fel, a zongoraszólamot egyik tanítványa játszotta. Bár a mű egytételesnek hangzik, több szakaszra tagolható. Liszt egyetlen bensőséges és lírai alapgondolatra fűzi fel a darabot úgy, hogy minden alkalommal más-más karakterben és tempóban hozza vissza a témát, utoljára a fináléban rezes fanfárként.

A 7. szimfónia sokak szerint Dvořák legsikerültebb darabja. A szerző Brahms 3. szimfóniájának hatására döntött úgy, hogy öt év után újra komponál a műfajban. „Nincs benne egyetlen felesleges hang sem” – írta kiadójának. A zenében a forrongó cseh politikai indulatok ugyanúgy megjelennek, mint a szerző békés, harmonikus hazaszeretete. Az első tétel váratlanul halk és lírai nyitódallama a prágai vasútállomáson sétálva „találta meg” a szerzőt; a lassú tételben nemrég elvesztett édesanyját és fiatalon elhunyt legidősebb lányát siratja el. Az élénk, mégis melankolikus scherzo után egzotikus finálé zárja a művet.