A nyugat-európai zenetörténet két óriásával, a klasszika és a romantika határán egyensúlyozó Beethoven és Schubert műveivel érkezik Kínába a világhírű Budapesti Fesztiválzenekar. Az együttes vezetője, Fischer Iván keze alatt egységgé formálódik e két ellentétes habitusú szerző grandiózus zenéje. A történelem során a forradalmak által többször is zászlóként lobogtatott Egmont-nyitány hangjai határozott és komor Beethovent festenek a koncert elején. A szimfóniáiról legendássá vált szerző a műfajban alkotott első mesterműve zárja a hangverseny első felét, majd a szünet után Schubert legjelentősebb műve, a romantika mérföldköve, a szerző utolsó befejezett szimfóniája hangzik el.

Ludwig van Beethoven az Egmont című Goethe-darabhoz írt kísérőzenéjének elsősorban a nyitányát ismeri a közönség. Az 1567-1568-as spanyol inkvizíció idején játszódó dráma témája a szabadságért való harc. A szabadság eszménye igencsak foglalkoztatta Beethovent, gondoljunk csak egyetlen operájára, a Fidelióra. Különösen aktuális téma volt ez a franciák által megszállt Bécsben élő szerző számára, de bármilyen elnyomás áldozatai azonosulni tudnak vele. A zenekari színekben, dallamokban és kontrasztokban gazdag mű a mai napig felkavar és reményt ad. A komor főtéma az elnyomó zsarnokot jeleníti meg, de a mű a hősies dac és Egmont kivégzése nyomán dicsőséges és ünnepélyes hangulatban zárul.

Mintha 1800-zal nemcsak a 19. század, de rögtön a romantika kora is beköszöntött volna. Ekkor született meg ugyanis Beethoven 1. szimfóniája. A darab, amely még nem feszíti szét a műfaj határait, de ki-kikukucskál e határok mögül. A mű, amely első mérföldköve egy kilenc állomásból álló szimfonikus életműnek. Az alkotás, amely az elődök nyomdokain halad, de félreismerhetetlenül beethoveni. A szerző a szimfónia legelső pillanatában leteszi névjegyét, hiszen „rossz”, a tradíciók szerint legalábbis váratlan akkorddal indítja a nyitó tételt. A lassú bevezetést harcias fanfárok, lírai szakaszok és fanyar melódiák között lubickoló főrész követi. A lassú tétel nyugodtabb és visszafogottabb zenéjében olyan hangszerelésbeli finomságok jelennek meg, mint a fuvola, a hegedű és az ütő összjátéka. A nevében még a haydni menüettre utaló harmadik tétel tempóját és karakterét tekintve már erősen előre mutat a scherzók világáig, és a „zsákból kiszabaduló macskaként” berobbanó, egyszerű motívumokból komplexet alkotó fináléhoz vezet.

Első szimfónia után egy utolsó befejezett zárja a programot. Első hat szimfóniáját követően Schubert többször hozzányúlt a műfajhoz, de mindössze egy művet fejezett be – amelyet ma kilencedikként ismerünk. Nem véletlen a „Nagy” jelző: egyórás, ahogy Schumann fogalmazott, „mennyei” hosszával szétfeszítette a klasszikus normákat; a zenészek és a közönség jó ideig nem találta az utat a grandiózus műhöz. A fegyelmezett formák szakaszhatárait Schubert bámulatos átvezetésekkel homályosítja el. Művében a hangszereket énekhangként, kórusként kezeli, legyen szó a bevezetésben elhangzó kürtmottóról, a lassú tétel lélegzetelállító dúrrá fényesedő moll indulójáról, a scherzo fúvóskaráról vagy a titáni méretű finálé Örömóda-idézetéről.