Egy csodagyerekként induló szerző, egy virtuóz karriert zeneszerzői pályára cserélő zongorista és egy saját hatalmasságának terhével küzdő komponista kerülnek koncertünk középpontjába. A hangversenyt nyitó Britten-darab korai tématöredékeket idéz meg játékosan. Beethoven gyakran háttérbe szorított remekműve előtt Liszt Ferenc versenyművében a „zongora fiatal cárja”, a Fanfare Magazine hasábjain „Liszt-reinkarnációnak” nevezett Alexandre Kantorow csatlakozik a BFZ-hez.

Britten 1933-ban, húszévesen úgy döntött, kidolgozza gyerekkorában komponált nyolc tánctémáját. Párba rendezte őket, és megszületett a négytételes, vonósokra írt, Britten brácsatanárának ajánlott Simple Symphony. A tételek alliteráló címeket kaptak, magyarul valahogy így: Bombasztikus bourrée, Pajkos pizzicato, Szenvedélyes sarabande és Furfangos finálé.

Az 1840-es évek végén Liszt visszavonult a zongoravirtuózi pályától, udvari karmesterként Weimarban telepedett le, és zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította. Az A-dúr zongoraverseny 1857-es bemutatóján már csak a karmesteri pódiumra lépett fel, a zongoraszólamot egyik tanítványa játszotta. Bár a mű egytételesnek hangzik, több szakaszra tagolható. Liszt egyetlen bensőséges és lírai alapgondolatra fűzi fel a darabot úgy, hogy minden alkalommal más-más karakterben és tempóban hozza vissza a témát, utoljára a fináléban rezes fanfárként.

Beethoven 4. szimfóniája 1806 nyarán született. A szerző épp Karl von Lichnowsky herceg sziléziai birtokán töltötte vakációját, ott találkozott Franz Oppersdorff gróffal. Őt annyira lenyűgözte a zeneszerző 2. szimfóniája, hogy komoly összeget ajánlva felkérte, komponáljon neki új darabot. „Karcsú görög lány két norvég óriás között” – mondta Schumann a végeredményről, utalva a műnek a 3. és 5. szimfóniához képest könnyed (és ezzel Oppersdorff ízléséhez igazodó) hangvételére. A lassú bevezetéssel induló, majd apró motívumokból építkező gyors nyitótételt Beethoven egyik legpoétikusabb lassú tétele követi, majd egy – a menüett kereteit jócskán szétfeszítő – scherzoszerű muzsika vezet a fináléhoz, ami igazi zenei perpetuum mobile.