Luciana Mancinit már gyerekként is magával ragadta Seherezádé története. Ravel dalciklusával az énekesnő most ismét rátalált a legendás mesealakra. És bár a mesemondás sem ugyanolyan közönség nélkül, az álomvilágba tett utazás a járvány idején is megtörténik a színpadon, a muzsika öröme pedig így is teljes. Luciana Mancini január 30-án énekel a BFZ-vel Budapesten.
Nem ez lesz az első alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral énekelsz. Milyen szálakon kapcsolódsz Fischer Ivánhoz és a BFZ-hez?
Édesapám hegedűművész, így már ismertem a zenekart, Fischer Iván nevét pedig rengetegszer hallottam. Amikor meghívtak, hogy énekeljek Monteverdit, már tudtam, hogy kik ők, nagy megtiszteltetés volt, a világ minden kincséért sem mondtam volna nemet. Aztán remek kapcsolat alakult ki közöttünk, nemcsak Ivánnal, a zenekarral is. Amikor megkaptam ezt a második felkérést, azonnal tudtam, hogy benne akarok lenni ebben a munkában is, hiszen csodálatos a zene.
Hány alkalommal és milyen hosszan jártál Budapesten?
Tavaly, amikor a Monteverdi operán dolgoztunk, három hetet töltöttem Budapesten. Imádtam! Minden és mindenki csodálatos volt. Mivel a munka nagyon intenzív volt, nem igazán tudtam megismerni a várost, és ez most még rövidebb látogatás lesz. Úgy tűnik azonban, hogy lesz még egy közös munkánk az év során, ismét egy hosszabb projekt. Remélem, lesz lehetőségem hajózni egyet a Dunán, körbejárni a várost és szuper ételeket enni.
Dolgoztál már együtt Michel Tabachnikkal?
Nem, és ez nagy megtiszteltetés! Egy még kiaknázatlan megtiszteltetés, hogy úgy mondjam. Nagyon várom, mert ő intenzíven foglalkozik kortárs zenével, és biztos vagyok benne, hogy sokat fogok tőle tanulni. Ez a partitúra, Ravel Seherezádéja rendkívül komplex, nagyon élveztem a tanulmányozását. A COVID-nak köszönhetően hosszú hónapokra elmélyülhettem a partitúrában és a történetben. De így is biztosra veszem, hogy rájövök majd új dolgokra.
Milyen személyes, érzelmi kötődésed van Ravel Seherezádéjához?
Nagyon mélyen kötődöm Seherezádéhoz. Amikor kicsi voltam, mint minden gyerek, nagyon szerettem a történeteket, és édesapám minden este mesélt nekünk. Így ismertem Az ezeregyéjszaka meséit. Amikor tizenöt éves voltam, három hétig feküdtem egy makacs tüdőgyulladás miatt. Akkor valósággal bekebeleztem a történetek hatkötetes eredeti fordítását, amit apám arra az időre tartogatott, amikor nagyobbak leszünk. Ebben az időszakban állandóan zenére vágytam, nagy szimfóniákra, emlékszem, különösen Mahlert társítottam az ilyesfajta zenéhez. Elrepültem Seherezádé történeteivel, teljesen magával ragadott, a legjobb volt, amit valaha olvastam. Beleszerettem a történetmondásba is, annyira, hogy később a diplomamunkámat is ebben a témában írtam. Viszont csak későn fedeztem fel Ravel Seherezádéját, és csodálatos volt újra egymásra találni! Felnőtt nőként látom, milyen sok maradt rejtve a belsőbb rétegekben. Gyerekként nem feltétlenül gondol bele az ember, hogy Seherezádé saját sorsának foglya, és az élete múlik azon, folytatja-e a mesemondást. A második történet leírja, hogyan nézi alvó férjét, miközben ő maga ébren van. Végre van alkalma álmodni! Majd visszatér a valóságba, és a hangnem szomorúvá válik, aztán ismét vigaszt nyújt számára a tudat, hogy mesélhetett azoknak, akik vele akartak tartani az álomvilágba. Ma már, nőként, akit megérint egy másik nő sorsa, ez a modern árnyalat is ott van, hogy bizony áldozat ő. Seherezádé ugyanakkor egy erős nő, aki képes messzi tájakra álmodni magát és élvezetet lelni saját belső világában. Ez az ő menedéke. Igazi áldás számomra, hogy a hangja lehetek!
Van kedvenced a dalciklus három dala közül? Esetleg egy olyan momentum, amit különösen szeretsz?
Azt hiszem, azt szeretem a legjobban, amikor egyes szám első személyben mondhatom el a történetet – ilyenkor Seherezádé mesél. Csodálatos módja ez a közönséghez való kapcsolódásnak. Ilyenkor lehetőségem nyílik a szemükbe nézni és közvetlenül hozzájuk beszélni. Most ugye nem lesz közönség, így kénytelen voltam belegondolni, hogy Seherezádé is csak álmodja mindezt, nem hangosan énekel. Ez teljesen új dimenziót adott az egésznek, nem kell elmesélnem a történetet senkinek. Csak elálmodom a holdnak, az éjszakának, a belső valóságomnak. Azt fogom képzelni – közönség helyett –, hogy Seherezádé fejében vagyok. Azt hiszem, ez a legjobb. Egyes szám első személyben is elmondok egy történetet, ugyanakkor neki is. Ez a kapcsolat, amire vágyom.
Ami a dalokat illeti, azt hiszem az első a kedvencem. Telis-tele van színnel, leírással, textúrával és katarzissal. Ugyanakkor a másodikat is nagyon szeretem, mert mikor Seherezádé az alvó férjét nézi, mintha a belső gyermek éledne fel benne és így szólna: ébren vagyok! Azt hiszem ehhez a két dalhoz kötődöm a legjobban, ugyanakkor a harmadik illúziószerűen szép. Itt hallatszik a csalódottság, hogy nem ilyen életre vágyott, így nem mehetek el a harmadik dal mellett sem, ami olyan, mint három pont a mondat végén, ami arra készteti a közönséget, hogy elgondolkodjon.
Említetted, hogy ez alkalommal nem lesz közönség, akinek a szemébe nézhetnél. Hogyan birkózol meg a járvány okozta helyzettel? Mi volt a túlélési stratégiád 2020-ban?
Ennek a darabnak a kapcsán hálás vagyok, mert ha lenne közönség, talán kísértésbe esnék, hogy nekik mondjam el a történetet, de ez nem lenne helyes, hiszen Seherezádé is egyedül van. Ez a helyzet segített hamarabb megértenem, hogy van egy másmilyen elbeszélési forma is. Egy belső utazás és belső történetmesélés, ami az álmodó Seherezádé képzeletét követi.
Ami a COVID-ot és 2020-at illeti, emlékszem az első, közönség nélkül játszott koncertre. Azt hittem, nagyon furcsának, műnek, jelentéktelennek fogom érezni. Épp ellenkezőleg: muzsika volt, önmagában, zenész kollégákkal és persze operatőrökkel, világosítókkal… Persze hiányzik a közönség, mert hiányzik, hogy megoszthassam az élő koncert pillanatait, ahogy akkor és ott átéljük őket, ráadásul a muzsika, a hang: rezgés, amit nem ad vissza a képernyő – de ez semmit sem vesz el az én örömömből. Vágyódom a közönség után, de nem azért, hogy lássam őket, vagy éppen ők lássanak engem, csak jó lenne közösen megtapasztalni az élményt. Ugyanakkor, mint művésznek, nekem ott a színpadom, elég, hogy körbevesz a zene és a többi zenész…
Az első streamkoncerten arra is rádöbbentem, hogy nem hiányzik a taps. Régebben féltem tőle, hogy valamiféle tapsfüggőség alakult ki bennem, de nem így van. Végül, úgy gondolom, a szakmában mindannyian elképesztő ritmusban dolgoztunk a járvány előtt, tiszta őrület volt. Még arra sem jutott időm, hogy izguljak egy koncert előtt, egyikről mentem a másikra. Azt hiszem, ennek a leállásnak köszönhetően sokkal jobban értékeljük az egész ceremóniát, a rituálét, amit egy koncert jelent. Mindez ráébresztett bennünket, milyen becses is a mi munkánk.
