[...] Beethoven harmadik zongoraversenye nem felhúzta, hanem fellőtte a koncertet. Tény és való, ódzkodtam a darabtól, mivel Fischer Beethoven interpretációival – az amúgy kiváló hangzás ellenére – nem igazán tudok azonosulni. Ami azonban itt történt felülírta az eddigi tapasztalataimat.

Az első tétel zenekari nyitó része mellőzte a rátelepedett homályt, ködösséget. Sokkal inkább feszülten szólalt meg. Ahogy a zenekar egyre inkább kiteljesedett, úgy vált néhol egészen tűzijáték-szerűvé a hangzás. A zongoraszóló belépése is mellőzte az eddigi konvenciókat. Erőteljesen, szinte robbanva lépett be. Várjon Dénes játéka tiszta, fényes, néhol kissé „karcos” és erőteljes volt. Innentől kezdve elfelejtettem mit hallgattam, minden új volt. A jól ismert darab egy nehéz, de élvezetes sakkpartivá vált. Nem tudtam mi lesz a velem szemben álló következő lépése. A zenekar hangzása elképesztő volt, Fischer csodálatosan játszott a szólamokkal, a jól felépített tempók és crescendok pedig feleltek az állandó meglepetésekért. A darab mind a szólista, mind a karmester részéről maximális kidolgozottságról, „mérnöki precizitásról” tanúskodott. Vegytiszta rubato-játék.

Ilyen előadásban ezt a zongoraversenyt még nem hallottam és valami nagyon nagy csodának kell történnie, hogy még egyszer így hallhassam. Nem utolsó sorban pedig jelentősen megváltoztak az ehhez a zongoraversenyhez fűződő interpretációs elképzeléseim. Az egyszerűnek, racionálisnak tűnő zene valójában sokkalta több, érdekesebb, bonyolultabb. Lehet vele játszani, ami a Fesztiválzenekarnak mindig is jól ment. [...]

A cikket teljes terjedelmében a Szintézis Online-on olvashatják el.