Az Esseni Filharmóniában teljes erővel feszült neki, hogy pezsgő, izzó zenekarát, a Budapesti Fesztiválzenekart háromszoros fortéra sarkallja. A szenzációs zenekar fantasztikus rézfúvósaitól ez még a Mahler kilencedik szimfónia első tételének szenvedélyes, apokaliptikus, eksztatikus helyeinél sem tűnik lármának, annál inkább érezzük megrendítőnek. Nem is kérdés, a Fischer és Kocsis által harminc esztendeje az akkori legjobb magyar  zenekari muzsikusokból alapított zenekart teljes joggal sorolták a brit zenei szakfolyóirat, a Gramophone Magazine kritikusai a világ tíz legjobb zenekara közé. Vezető karnagya, Fischer Iván, Swarowsky híres karmesterosztályából indult, de talán még nagyobb hatással volt rá Nikolaus Harnoncourt. Fischer művészete ideális elegye a partitúrahűségnek, a finom momentumok iránti érzéknek és az akkurátusan kontrollált drámai csúcspontoknak, s mindez kétségkívül nagy dirigenssé teszi. Ha egy ilyen formátumú muzsikus Mahler nagy, utolsó művéhez nyúl, csillagórát várunk. És egy ilyen csillagórának lehetett tanúja az ujjongó, a produkciót álló ovációval megháláló közönség az Esseni Filharmónia hangversenytermében. A Fischer vezényelte világszínvonalú előadás hallatán értjük, miért nevezte Alban Berg a mű Andante tételét a legnagyszerűbbnek, amit Mahler valaha is írt. Belső nyugtalanságával, gyors szívverésével, lírai emfázisával és váratlan eksztatikus kitöréseivel már a második bécsi iskola, kiváltképpen Alban Berg zenekari műveinek világát előlegezi meg. Grandiózus az a mód, ahogy az eget ostromló szimfonikus zene és a zenekarivá változtatott dal a kifejezés Mahlernál ideáltipikus hordozójaként összefonódik egymással. Magával ragadja a hallgatót, ahogy a Scherzóban Fischer egymás fölé rétegzi és örvényleni hagyja, egymással szemben ütközteti a bumfordi ländlert, az elegáns keringőt és a romantikus színezetű ländler-töredékeket. És az a turbulencia, amivel a Rondo-burleske tétel három szigorúan polifón szerkesztésű fugatójában a triviális zene fülbemászó dallamtöredékeit görgeti. Az Adagióban pedig fölfedezi a túlvilági, éteri szépség iránti sóvárgó vágyakozást. Ahogy a zenekar az elégikusan elhaló fináléban még egyszer utoljára fölágaskodik, mielőtt a záró pianissimo eloszlana  a semmiben – ez a Morendo olyan mámorítóan varázsos szépséggel szólal meg, ahogy korábban sosem hallottuk. dattelner-morgenpost.de, by Von Bernd Aulich