Eredetileg a nemzetközi hírű holland hegedűművész, Janine Jansen lett volna a Fesztiválzenekar vendége, ám ő egészségügyi okokból múlt héten lemondta a vendégszereplést, ígérvén, budapesti fellépését bepótolja. A magyar publikum így duplán jól jár: honfitársa, Liza Ferschtman szenvedélyes játékát nagyra tartja a zenekritika. − Beugrani Janine Jansen helyett rendkívül izgalmas feladat, megragadtam a lehetőséget − nyilatkozta lapunknak a művész. − Leonard Bernstein nagyon szép művét több éve hallottam először, akkor megvettem a kottáját, ám pódiumon még nem volt módom a darabot előadni. Nem akarok minden áron mindenhol jelen lenni, fiatalabb koromban túl sokat léptem fel, de a budapesti koncert nagyon fontos lehetőség nekem. Fischer Iván karmesterrel régóta szerettem volna együtt dolgozni, a Fesztiválzenekar nagyszerű együttes, izgatottan várom a koncerteket. A holland hegedűművész gyerekként járt utoljára Magyarországon, sosem koncertezett nálunk. A repertoárját tekintve nem ismeretlen előtte a magyar muzsika sem, édesapjával, Dmitrij Ferschtman csellóművésszel együtt vette lemezre Kodály Zoltán hegedű-cselló duóját. Édesanyja is muzsikus, zongoraművész, ám Liza Ferschtman azt nem állítja, hogy komolyzenei „diktatúrában” nevelkedett volna. − Szüleim csodálatos művészek, és nem tették nehézzé a gyerekkoromat. Igaz, másfajta életet nem is ismerek, nekem természetes, hogy komolyzenén nőttem fel. A zene szeretete családunkban mindig hangsúlyosabb volt, mint a hangszer szeretete: a zenehallgatás, a kamarazenélés, az összjáték megtanulása éppolyan fontos, mint a hangszeres gyakorlás. Tizenöt-tizenhat évesen már nem kellett noszogatni, hogy gyakoroljak, igaz, akkor még szívesebben lettem volna énekes, csak a hangom nem volt elég jó. A férjem viszont énekes: a gyerekkori álom ekként módosult. Liza Ferschtman szülei Oroszországból vándoroltak ki Hollandiába, valószínűleg ezért emlegeti a kritika játékában az orosz iskolát, ám ő cáfol. − A komolyzene is globalizálódott: az orosz, a francia vagy az amerikai iskola, amely a technikát, az ujjrendet vagy a játékstílust jelöli, már egyáltalán nem olyan meghatározó a zenei életben, ahogy az is egyre kevésbé jellemző, hogy a muzsikusok egy-egy meghatározott zenei korszakra specializálódnak. Nincs ellenére a popzene sem, ám a klasszikus zenét nem csak szakmájából adódóan tartja fontosabbnak. − Akadnak nagyszerű popdalok, szép dallammal, jó szövegekkel, de ezek egyszerű érzelmeket fejeznek ki, a többségük viszont az én ízlésemnek túl felületes gondolatokat, érzelmeket közvetít. A klasszikus zenét azért érdemes megtanulni hallgatni, mert a lélek mélyebb rétegeit is megérintheti: súlyosabb érzelmeket tud megmozgatni, súlyosabb gondolatokat tud életre hívni − vallja Liza Ferschtman. − A zenésznek ugyanakkor nemcsak játszania kell a zenét, hanem azzal el kell tudni mesélnie is valamit. A muzsika ugyanis sokszor hasonlít történetekhez, amelyek néha nagyon tiszták és érthetők, ám szavakkal nem kifejezhetők: a szavak sokszor csak behatárolják a gondolatokat. A klasszikus zene olykor megmozgatja a szabad fantáziát, máskor pedig értelmezésre váró gondolat, amelyet a hallgató felé tovább kell adni. Sok nagyszerű muzsikus a művek szépségét mutatja meg, én ennél többre törekszem. Egy-egy komponista zenei világa egy-egy nyelv: a muzsikusnak mindezt meg kell tanulnia, a mondanivalót pedig értelmeznie és személyessé kell tennie. S milyen történetet mesél el Leonard Bernstein Szerenádja mintegy fél órában? − A művet Platón Lakomája ihlette, egy-egy tétele azt fejezi ki, ahogy a lakoma vendégei, filozófusok, orvosok a szerelem sokféleségéről gondolkodnak. A West Side Story és a Candide zeneszerzője nagyon vidám műveket írt, ez teljesen különbözik azoktól, de természetesen egy kis szving megjelenik benne. Csodálatos mű, kár, hogy alig hallható a koncerttermekben − véli Liza Ferschtman. A hegedűművész hét éve a delfti kamarazenei fesztivál művészeti vezetője is: nyaranta kilenc napig tematikus koncerteket rendez, és szerinte a város ma is olyan szép, mint Jan Vermeer képein. gtolgyesi.blogspot.hu