"Október 23-án, a „Grands Interprètes” [Kiváló Előadóművészek] sorozat keretében ismét hallhattuk a szimfonikus világ egyik legnagyobb presztízsű zenekarát, a Budapesti Fesztiválzenekart (BFZ), amellyel a „Grands Interprètes” egyesület rendkívül szoros kapcsolatot ápol. A zenekart az alapítója, Fischer Iván vezényelte. A várva várt est szólistája nem más volt, mint a kiváló, fiatal francia zongoraművész, Alexandre Kantorow. Az együttes és a szólista találkozásából nem hiányzott a tüzes csillogás, amelyet a publikum – teljesen jogosan – nagy lelkesedéssel fogadott." Serge Chauzy kritikája.
A Grands Interprètes egyesületnek köszönhetően a toulouse-i közönség felfedezhette és azóta is csodálja e Keletről érkezett szimfonikus együttes oly ritka és ámulatra méltó tehetségét. A Budapesti Fesztiválzenekar minden hangversenye tartogat valami különlegességet, a partitúra újszerű megközelítésének felfedezésére, újabb és újabb rácsodálkozásokra ad alkalmat. E szimfonikus zenekar valóban különleges karakterrel és egyedi színvilággal bír, akár egy remek szólista.
Az esten, egészségbiztonsági okok miatt, az összes zenész, a karmester, mi több, a szólista is egészen a koncert végéig maszkot viselt. Ez alól – természetesen – csak a fúvósok jelentettek kivételt. A különféle pultok elrendezése az Halle aux Grains színpadán megfelelt a Kelet-Európából érkező zenekarok sajátosságainak. Az első és a második hegedűszólam a karmesteri dobogó két oldalán foglalt helyet, míg a nagybőgők a színpad hátsó részén, középen helyezkedtek el.
Azt est nyitószáma Benjamin Britten egy különleges darabja, a vonószenekarra írt Simple Symphony volt. Az 1933–34-ben komponált műben a zeneszerző saját fiatalkori, 1923 és 1926 között írt zongoradarabjainak motívumait használta fel. A vonósok tökéletes összhangja a mű első ütemeitől kezdve csodálatra méltó volt. A precizitás, a hangzás kohéziója lenyűgöző intenzitást kölcsönzött az előadásnak. A hegedűsök teljesen összehangolt ujjtechnikája, valamint a frazeálás megválasztása meghatározó tényezőnek bizonyult. Míg a szélső tételek „harsányabb” jellege erőteljesen nyilvánult meg, a Sentimental Sarabande édes nosztalgiája azonnal elbűvölte a közönséget. De ugyanúgy lenyűgöző volt a Playful Pizzicato kiváló, óramű pontosságú játéka, a pizzicatók kivitelezése pedig olyannyira tökéletes, hogy a közönség nem bírt várni a tapssal a darab végéig.
Liszt Ferenc 2., A-dúr zongoraversenyéhez egy rendkívül különleges előadóművész lépett színpadra, aki huszonhárom éves kora ellenére már meghódította a zongora világát. Alexandre Kantorow az első francia, aki megnyerte a rangos, moszkvai Csajkovszkij Versenyt (2019-ben), és minden egyes szereplésével egyre érettebb, egyre mélyebb előadást nyújt, ugyanakkor nem veszít spontaneitásából. Ezen az estén Liszt műve lehetőséget adott neki arra, hogy bemutathassa ügyességét, légies játékmódját és rendkívül kifejező kontrasztjait. Átütő szenvedélyességének, ugyanakkor érzékeny, macskatalp-puhaságú frazeálásának köszönhetően a zongoraversenyt, amelyen Liszt hosszú ideig dolgozott, a fiatalság és vitalitás szele járta át. Alexandre Kantorowot ebben odaadóan segítette, támogatta és kísérte a zenekar, amely ideális ehhez a műhöz. Egy olyan zenekar, amely – nyilvánvalóan – a zeneszerző nyelvén, magyarul beszél. Az együttes oldalán a szólistának remekül sikerült e több szakaszra tagolódó, sokrétű művet mind részleteiben, mind alaptémáját tekintve, elemzően, egyszersmind összegzően megszólaltatnia. Azt talán mondanom se kell, hogy tökéletes billentési technikája minden nehézségen átlendíti, hogy eljuthasson a leglényegibb zenei kifejezésmódhoz. Az ujjak sziporkázó játékának számos pillanata csak nagyobb súlyt adott a szédítő végtelenbe tartó, hosszú csöndeknek.
Miután a lelkes közönség többször visszatapsolta, a zongorista ráadásként egy egészen más világgal tért vissza: Johannes Brahms Op. 10-es balladáiból a másodikkal. Az előadást mélység, befelé fordulás jellemezte, és rendkívül hosszú csend zárta, amelybe a közönség is áhítatosan belekapcsolódott.
A hangverseny vége ismét Beethoven előtt tisztelgett, ahogy azt a BFZ és Fischer Iván gyakorta megteszi. Az egyik „páros” szimfóniát választották, amelyet „vidám” jelzővel illetnek a „páratlan” szimfóniákhoz képest, amelyeket dramatikusnak vagy heroikusnak szokás leírni. Való igaz, a 4., B-dúr szimfónia kontrasztot alkot a 3., Eroica és a híres 5. szimfóniával. Mindazonáltal, az előadóművészek rendkívül komolyan vették ezt a vidám 4. szimfóniát, amelyet Schubert úgy jellemzett, mint egy „kecses görög leányka két északi óriás között”. Fischer Iván vezénylése már az első tétel bevezetésekor a kibontakozást jelezte előre. A zenekar gazdag hangzásvilágának széles dinamikája felemelően fényes megszólalásban bontakozik ki. A karmester rendkívül eredeti árnyalatokat hívott elő, és merészen élénkítette egyes frázisok tetőpontjait. Így volt ez a triós formájú harmadik tételben is, ahol a hangsúlyokat rendkívül eredeti módon fejezte ki. Az utolsó Allegro ma non troppo vidám izgatottságban teljesedett ki, így a darab és az est derűlátó lendülettel zárult, amelyre jelenleg ó, de milyen nagy szükség van!
Fogadjunk, hogy ezt a csodálatos csapatot hamarosan újra viszontlátjuk Toulouse-ban!
