"Egy világpolgárt köszöntünk ma. Egy művészt, aki saját elmondása szerint eddigi pályája során – tehát felnőtt életében – sosem töltött 3 hónapnál többet egyazon városban.

Fischer Iván nem csupán a 12. kerületben van otthon. Otthon van Berlinben, Luccában, a New York-i Carnegie Hallban, a bécsi Musikvereinban; otthon van az amszterdami Concertgebouw színpadán és a 440 éves vicenzai Teatro Olimpicóban.

Azt gondolom, Iván számára a koncertszínpad olyan otthonos közeg, ahol önmaga tud lenni. És ahol sosincs egyedül: mert mi is ott vagyunk vele, azok a zenészek, akiket alkotótárasául hívott az útra, amit úgy neveznek: Budapesti Fesztiválzenekar. Így szólok most Önökhöz, a zenekar első hegedű szólamából felállva, hangszer és kotta helyett kivételesen papírokkal a kezemben.

Ne egy hagyományos laudációt várjanak tőlem, mivel a jelen helyzet abszolút kívül esik egy hegedűművész napi tevékenységén. A Fesztiválzenekarban azonban megszoktuk, hogy Iván nyughatatlan, kreatív szelleme újabb és újabb, lehetetlen feladatok elé állít minket. Legyen szó egy kórusmű elénekléséről a milánói Scala világot jelentő deszkáin, vagy arról, hogy a zenekar hölgykoszorúja masírozva Monteverdit hegedüljön a Müpa közönsége előtt. Ehhez képest beszédet mondani igazán semmiség!

Úgy hiszem, ma nem csak a magam nevében szólok. Bízom benne, hogy kollégáim, a Fesztiválzenekar muzsikusai is magukénak érzik szavaimat. Hogy gondolataim a mi közös gondolataink. Persze ez az alkalom nem a BFZ-ről szól, hanem Ivánról, de Iván elválaszthatatlan tőlünk, és mi tőle.

Rendszeresen kapom a kérdést, hogy mi a Fesztiválzenekar titka? Az első válaszom mindig az, hogy Fischer Iván. Ma viszont felvetődik a kérdés, hogy mi Fischer Iván titka? Mi kell ahhoz, hogy valaki létrehozzon és felemeljen egy magyar zenekart a világ 10 legjobb együttese közé? Hogy a földgolyót bejárva olyan rajongótábort vonzzon maga köré, akik sokadszorra is eljönnek velünk turnézni, mert beszippantotta őket az élő zene csodája? Mi kell ahhoz, hogy felépítsen egy olyan társulatot idehaza, akikre aztán elkötelezett partnereiként számíthat? Honnan a kreatív vízió, amiért soha nincs két egyforma koncert?

Nem tudom a pontos választ. Azt tudom, hogy Iván egy zseni, aki a világ dolgait egészen különlegesen látja. Más szinten gondolkodik, mint az átlagember és sziporkázó géniusza folyamatos megújulásban tartja a szellemét és környezetét.

Hihetetlenül izgalmas vele dolgozni! Mert amit kitalál, azt sosem betonozza be, hanem adaptálja a jelenhez. Innovációk sora köthető a nevéhez, amelyekről tudjuk, hogy divatot teremtettek, utat mutatva a klasszikus zene előadói számára szerte a világon.

A közönséget éjfélkor, babzsákokon beülteti a zenekar muzsikusai közé; az évtizedes hagyományokkal bíró Kakaókoncerteket olykor átalakítja az autizmussal élő gyermekek kedvéért; egésznapos maratont szervez egy-egy zeneszerző életművét fókuszba helyezve. Ráveszi a zenekarát, hogy kórusként lépjen színpadra; spontán válaszol a közönség kérdéseire a koncert végén. Meglepetésműsorral is meg tudja tölteni a közeli Kongresszusi Központot – vagy épp képes az aktuális közönségre bízni a műsor összeállítását. Az ilyesmihez bátorság kell, és Ivánnak mindig bejön a számítása. Mintha látná maga előtt az utat, hogy merre kell menni.

És nem csak a koncerttermek közönségében gondolkodik. A Közösségi Hetek programsorozatnak hála a nehéz sorsúakhoz is eljuthat a muzsika: hátrányos helyzetű gyerekekhez, kórházakba, idősotthonokba látogatunk, élettel töltünk meg elhagyatott zsinagógafalakat. Az ország legtávolabbi szegletébe is elutazunk, és ha kell, még tovább. Igazi szolgálat ez a Fesztiválzenekar zenészei számára, melyet szívvel-lélekkel végzünk Sanghajtól Vicenzáig.

Iván számára nem a taps vagy az éljenzés a lényeg. Amióta ismerem őt, lobogó küldetéstudatot látok benne, és minket, zenészeit is erre hív: a muzsikán keresztül szólni az emberekhez, megérinteni a lelkeket. Megadva a hallgatónak a szabadságot, hogy ő maga értelmezze a hallottakat. Mert valójában nem tudni, ki, hogyan, mit él meg vagy ért meg a zenénket hallgatva.

A zene eszköz, a zenész eszköz, és a karmester is eszköz. Együtt teremtjük meg a csodát a színpadon (ezekben a napokban pontosan 113-an), oda-vissza energiaáramlásban, maximális egymásra hangoltsággal.

A koncerteken sokszor már a legelső hangban érezni lehet, hogy ez most nagyon jó lesz. Brahms: 1. szimfóniája a londoni Royal Albert Hallban. Emlékeztek, kedves kollégák? Ahogy koncentrálódott az energia Iván avizójában, ahogy együtt lélegzett vele a zenekar…A mai napig libabőrös leszek annak a koncertnek az emlékétől. És sok ilyen élményünk van.

Flow és katarzis. Szinte anyagon túli lélekállapotba kerülünk, és igen, ehhez az kell, hogy legelőször abban teremtődjön meg ez az állapot, aki vezet minket. Ezt jelenti Iván számunkra. Minden porcikájával benne van a zenében, és olyan szuggesztív erő áramlik belőle, hogy lehetetlenség máshogy játszani, mint ahogy ő mutatja. Arca leköveti a zenei eseményeket, a tekintete teljesen átszellemül. Szerintem nem is tud erről, ez nála ösztönös.

Ezt éltük meg a Don Giovanni legutóbbi előadásai közben is. Vibráló drámaiság, színek, lendületek, karakterek megteremtése egyetlen mozdulattal… Iván mestere Mozart zenéjének.

Ma pedig Richard Strauss monumentális alkotását, a József-legendát próbáltuk. Hosszú és komplex mű, amit valószínűtlenül rövid idő alatt kellett összeraknunk. Holnap már koncert, és tudom, hogy minden rendben lesz, mert Iván nem csupán a zenei folyamatok megalkotásának mindentudója, hanem az időgazdálkodás terén is vérprofi.

Bartók…Amikor a konzervatóriumba jártam, a zenetörténet tanárunk azzal a felhívással tette fel az 1. zongoraverseny CD-jét, hogy „ez a világon létező legtökéletesebb felvétel a műből: Kocsis Zoltán, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar”. Ez az etalon számomra azóta is. Igen, Iván, mércévé válsz – ez van, jobb, ha elfogadod.

Mahler külön kötetet érdemelne. Nem is tudtam választani, mit említsek, mert a teljes Mahler-életmű Iván kisujjában van: érzi a zsigereiben. Bele meri engedni magát abba a világba, amely ötvözi a békebeli idők eleganciáját, a végzetes-végletes, felfokozott, csapongó érzelmeket, a hitet a természetben és a transzcendensben. S mely zene az őt körülvevő világ aktualitásaiból is mer inspirálódni.

Így komponált Mahler, és így komponál Fischer Iván. Hiszen Iván zeneszerzőként is aktív. Játszottuk már operáját, kantátáját, ismerjük vokális műveit és nagyon szeretjük a zenei nyelvezetét és látásmódját. Ma az ő tollából hallgatunk majd muzsikát, és ha jól tudom, Iván, te fogsz majd néhány szót mondani a műről.

Azt látom, Ivánnak ma már nem elég a partitúra. A fentieken túl rendezőként is jelen van az operaelőadásaink megalkotásában. Még koncert közben is rendez, ha arra van szükség. Néhány napja a Teatro Olimpicóban, a beugró énekesnő számára folyamatosan mutatta, mikor menjen kicsit jobbra a szűkös reneszánsz színpadon, vagy mikor jöjjön be gyorsabban. Higgadtan, egyértelműen, bátorítóan adta a jelzéseket, és közben fél kézzel minket vezényelt, a zenekart, akik elképedve néztük ezt a problémamegoldó „multitaskingot”.

Iván a rendezéseivel olyan kreatív vonalat visz, ami nyomán a BFZ amolyan összművészeti projektté alakult át az évek során. Verdi Falstaffjában fekve énekeltünk, jelmezbe bújva, fejünkön apró, világító cilinderekkel – hogy csak egy példát említsek. Nem tudom, van-e a világon még egy szimfonikus zenekar, amelyet ilyesmire rá lehet venni. Arról pedig fogalmam sincs, hogy Iván milyen terveket forgat még a fejében – de állunk elébe!

Mert az ő kreativitásán keresztül teret kap a mi kreativitásunk is; ez pedig – meggyőződésem –, hogy inspirálja Ivánt. Bizalmat és teret ad számunkra, az önkifejezésre, művészi kiteljesedésre, legyen szó népzenéről, jazzről, vagy a korhű hangszereken való játékról. Ez utóbbiért személyesen is hálás vagyok neki, hogy elmélyedhettem ebben a gazdag zenei világban.

A Fesztiválzenekar élő alkotóműhelyként létezik Iván keze alatt – így vezet minket a holnap felé. A jövő pedig már itt van velünk: a zeneművészek új generációjának képviselői, az Európai Zenekari Akadémia fiatal művészei fognak nemsokára muzsikálni nekünk. Örömmel, felszabadultan.

Mert zenekarunkban igazi örömként élhetjük meg a hivatásunkat. Ennek alapja egy olyan karmesteri, vezetői attitűd, amiben tisztelet, nyitottság és kíváncsiság van azok iránt, akik megszólaltatják a zenét.

Iván sokszor elmondja, hogy úgy tekint a Fesztiválzenekarra, mint egy nagy családra: az ő zenei családjára. Turnékon 0-24-ben együtt vagyunk, Iván is velünk utazik, sőt, egyazon hotelben lakunk. Fontos számára, hogy minden egyes muzsikusáról tudjon: hogy mi van velünk, mit gondolunk, hogy vagyunk. Koncert után, vagy akár a reptéren is oda lehet menni hozzá privát életünk örömeivel és kérdőjeleivel. Ismersz minket, Iván – és talán mi is ismerünk téged.

Azt is kivételes dolognak érzem, hogy Ivánék otthona nyitva áll előttünk, zenészek előtt. Az operapremierekhez kapcsolódó összejöveteleknek vagy a születésnapi házi muzsikálásoknak köszönhetően navigáció nélkül is eligazodunk a környéken. Itthon vagyunk mi is a 12. kerületben.

És honnan van Ivánnak mindehhez energiája? Számomra rejtély. Eddig nem tudtam megfejteni munkabírásának titkát (a kávén túl).

Zenekari berkeken belül szállóigévé vált egyik mondása, mi szerint „a tehetség kapacitás kérdése”. Nos, ez alapján Fischer Iván rendkívül tehetséges, mert kapacitása tényleg végtelen! Teljes odaadással van jelen a pillanatok egymásutánjában, és tőlünk is ezt várja el: hittel jelen lenni a zenében, hinni művészetünk erejében és ezt sugározni a közönség felé, koncertről koncertre.

Négy napja még turnén voltunk; hétfőn pedig újra beállunk a reptéri sorba. Iván vezetésével ismét útra kelünk, a zene szolgálatában. Számolva a napokat, hogy mikor térünk haza – egy időre. Ezért magamhoz és zenésztársaimhoz is szólnak záró gondolataim. Egy kortárs dal, amolyan mai népdal egyszerű kis refrénjét hoztam, ami befészkelte magát a fejembe az előző turnénkon.

„Ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, merre tart és honnan érkezett; siratja bús magányát;

ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, s annak melegét, mi visszavár.”

Kedves Iván, azt remélem, hogy érted, érzed ezeket a mondatokat.

Így köszöntelek ma, az otthonod szomszédságában.

Szeretettel gratulálok!"

Gulyás Emese hegedűművész