Amennyiben egy előadás érdemei nézőtéri nevetésben mérhetők, úgy Fischer Iván különc Figaro házassága-rendezése elsöprő siker. A poénok ugyan már 229 évesek, még mindig nevetünk, amikor a gróf úr megtalálja Cherubinót Susanne hálószobájában, felszisszenünk, amikor Susanne megpofozza Figarót, mert azt hiszi, elárulta őt, és a könnyeinkkel küszködünk, amikor a grófné megbocsájt hűtlen férjének az erotikus ígéretek és a kezdődő forradalom „őrült napjának” lenyugodtával. (Anna Picard/The Times)
Amikor Mozart nyitánya sürgető suttogásként elkezdődik, a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai négy csoportra osztva ülnek egy magasított, kör alakú pódiumon; a tartóállványokon és a színpad fölött pedig különféle tizennyolcadik századi jelmezek lógnak. Aztán a zenekarban ülő szereplők felpattannak a helyükről, levetkőznek és átöltöznek. Akadnak köztük zenésznek öltözött énekesek, nőnek öltözött férfiak, férfinak öltözött nők.
A francia trikolór röviden belobog a háttérben. Egy próbababát gondosan lefejeznek. Egy flamenco-táncos éles ritmust ver a cipősarkával a násztánc közben, és mikor a negyedik felvonásban leszáll az éj, az elsötétített színpad megtelik csókolózó szerelmesekkel. Az ötletek jók, a megvalósítás kusza. Ezt a Figarót a karmester-rendező személyes varázsa élteti, nem az összeszedetlen színpadkép.
Karmesterként Fischer megkérdőjelezhetetlen. Meleg, könnyed a zeneértelmezése, bőséges fafúvós-színekkel és a részletekig kidolgozott vonósokkal, még a karmester korlátolt látómezeje ellenére is. Rachel Frenkel Cherubinója bájosan arcátlan, csakúgy, mint Marie McLaughlin Marcellinája. Noha Hanno Müller-Brachmann öblös basszusa kissé túlméretezett Figaro számára, Sylvia Schwarz összeszedett Susannéja és Miah Persson a szöveget jól deklamáló Grófnéja gyönyörűen kiegyensúlyozottak. Markus Werba Almavivája tetszetős, Norma Nahoun Barbarinaként pedig csaknem mindenki mást leénekel a színpadról.
