És most egy kicsit hasonlót éreztünk! Pedig a kezdés hervasztó vala. Kavakos és Mozart sehogy sem illeszkedik, Góliát fűzfasípon játszik, neki Bartók, vagy végre valahára Prokofjev kellene... Egész heti fáradságunkat kipihenjük Haydn alatt, ebben a sarkköri akusztikában vékonyka ez a zene. De amikor behasít a Promenade trombitája, fénybe borul a pódium. Látszólag nem sokat csinál, ám alakjának fekete mágiája elvarázsolja a zenekart, a Gnóm felbődülő sforzatoja áttöri az érzékelés gátjait. A felettünk tátongó mérhetetlen üresség jótékony boltozattá nemesül, a frenetikus gesztusok minden alkotórészét külön-külön is apercipiálni tudjuk. Nemcsak látjuk, halljuk is a xilofon-pöttyöket, élesen elkülönül egy timpani-ütés a gran cassa dübbenésétől, egy beszúrt fagotthang, egy szordínós trombita-reccsenés is pontosan észlelhető, miközben a zenekari hangzás egysége vitathatatlan. Zseniális fragmentumok mennyei találkozása: Muszorgszkij elementáris ősereje, Kavakos energikus muzikalitása és első legjobban a Fesztiválzenekar egyéniségeinek közösséggé hatványozott egyedisége. Tündéri játszadozás a Tuileriák kertjében, parázs scherzo-jelleg a limoges-i piacon, a könnyedség sziporkái a Csibék Táncában. Éteri szaxofon-hang ölelkezik a követő fúvósszólamokkal, Samuel Goldgerg és Smüle portréja látványosan kontrasztál, a Katakombák csöndje a "holtakkal a holtak nyelvén" suttog. Olyan tuba-szólót hallunk, amely lágy, mint a klarinét, testes, mint a fagott, hajlékony, mint a brácsa és mégis olyan átütő, mintha az Óriások Oboája lenne. Bazsinka József or- gánuma az emberi hang ezer árnyalatával telíti a gyönyörű dallam félelmetes legátóit. Lábujjhegyre áll, ugrálva semmisíti meg a gravitációt, a Kijevi Nagy Kapu-hoz érve Kavakos kozmikus nagyságrendbe fokozza dinamikáját, a dúsított fortisszimó raveli pompájával koronázva meg lenyűgöző produkcióját. Képtelenek vagyunk megbarátkozni a Müpa laboratóriumi akusztikájával, ám kivétel erősíti a szabályt: ehhez hasonló elragadtatást eddig csak a Turangalila káprázatában éreztünk.