Az az ötlet, hogy a karmester szétültette az amúgy szokás szerint hátul, egy tömbben ülő fafúvósokat, és a megkettőzött fuvolákat, oboákat, klarinétokat és fagottokat félkörívben, legyezőszerűen  elhelyezve, a vonósszólamokba integrálta, meglepő sűrűséget, erőt és színgazdagságot kölcsönzött a Beethoven első zongoraverseny zenekari hangzásának. Ami kihallatszott például a korántsem olyan klasszikus nyitótétel hetykén poentírozott forradalmi indulójából vagy a Rondóból. De az intelligens, kísérletezőkedvről árulkodó zenekari felállás fülhallomást szárnyakat adott a Fischer Iván dirigálta Budapesti Fesztiválzenekar  és a szólista, Rudolf Buchbinder játékának. Buchbinder szinte fiatalos rugalmassággal játszott, mit sem veszítve játékának mélységéből. Brahms Op.98-as, 4. (e-moll) szimfóniájának előadásakor ezúttal az összefüggések világos elemzése mögött valamelyest háttérbe szorult a bepillantás a zeneszerző lelkébe. A legkevésbé sem szentimentális előadás minden egyes eleméből összességében következetes, letisztult kép rajzolódott ki. A hangverseny elején, bevezetésképpen a budapesti zenekar ugyancsak sűrű, kaleidoszkópszerű, Op. 36-os Szimfonikus perceinek csiszolt, derűs előadásával örvendeztették meg a közönséget.