Láthatóan mindenki halálra élvezi amit csinál, valószínűleg ez a legfőbb titka ennek a csodálatos produkciónak, ami után annyi fülig érő szájú ember volt látható, kisimult vonásokkal, hogy az csodaszámba megy. Még sokáig lehetett a föld felett lebegni, hogy hát ennyire összejöhet minden, persze csak néha-néha.
No jó, azért az öreg Verdi is megteremtette az alapokat az operájával. Már azután, hogy felhagyott az operakomponálással, Arrigo Boito szövegíró azért csak kipréselte ezt a remekművet belőle, amiben igen bölcs derűvel még egy hatalmasat röhög a világon, miközben alkotásának minden hangjában ott van az életszeretet. Ahogy Falstaff figurájában is. Ez az epikureus, minden tekintetben nagy étvágyú, borvirágos orrú, a női nemért és bármilyen élvezetért rajongó, óriási energiájú, bámulatos fazon, valamennyi ballépésével, hazugságával, önimádatával együtt, maga a szétáradó, örömteli élet. Az élet sava, borsa, sója. És hát az őt ezúttal megtestesítő Nicola Alaimo, aki már a leghíresebb helyeken fel is lépett ebben a szerepben, mintha eleve Falstaffnak született volna. Nem úgy válik azzá, hogy párnákkal kell kitömködni, és aztán látjuk a pipaszár lábait, nem, nem ő tényleg kövér, de közben fürge is, gyors észjárású, fölöttébb szellemes, a hangja pedig igencsak betölti a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet.
Ahogy a többiek hangja és személyisége ugyancsak. Mintha igazi társulatot alkotnának, olyan harmonikusan, összecsiszoltan játszanak együtt. És nem csak egymással, hanem a zenekarral is, amelyik szintén a pódiumon helyezkedik el, csaknem összeolvad a szereplőkkel, élő díszletként is szolgál, a tagjai alkalmanként szereplőkké válnak.
A teljes kritikát ezen a linken olvashatják el!
Az operaelőadás fotóit Horváth Judit készítette.