A zenekar és karmestere közötti vidám és organikus találkozás ránézésre és hallásra is gyönyörű. Erő és árnyalat, nemes bőség és könnyed lágyság árad abból a hangból, amelyen láthatóan már régóta munkálkodnak. Együtt több mint 80-an vannak, ám egy emberként adnak értelmet a valaha írt egyik leghosszabb szimfóniának.
Több mint 120 évvel ezelőtt a zeneszerző szándéka nem az volt, hogy egy szimfóniát alkosson, hanem hogy – Mahler szavait idézve – „a létező összes technikai eszköz segítségével egy egész világot építsen fel” . Az árnyalatok és kirobbanó hangzatok világát, amelyben csillogóak a rezek, amely kiizzasztja a fafúvósokat és megfuttatja az ütősöket. Utóbbiak néha elhalványulnak, csakúgy, mint a rezesek, hogy cintányérjukat a színpad mögött üssék össze. A hangok messziről szólnak, ahogy az a partitúrában elő van írva, hogy felmagasztalják a természet szépségét, az embert, az angyalokat és a szerelemet.
Az első rész morajlással ér véget és a közönségen az ámulat hangjai futnak végig. Újabb elismerő moraj hallatszik, amikor megjelenik az Orfeo Catala női kara és a Bouches-du-Rhône énekiskola, akiket a mezzoszoprán Anna Larsson követ hosszú, vörös ruhában. Micsoda hangerő, és milyen szép gömbölyű hang. Amennyiben a zene célja boldoggá tenni az embereket, úgy ez a mintegy 200 művész tökéletesen érti a célt.